Jobb időkre várva
Bokor Péter 1963-ban, harminckilenc esztendősen került a Magyar Televízióhoz. A következő évben addigi dokumentumfilmes munkásságáért Balázs Béla-díjat kapott. Az éppen húsz évvel fiatalabb Hanák az ELTE történelem szakos hallgatójaként értesült róla, hogy valami készülőben van a tévénél, ami őt nagyon érdekli. Amint a két filmes mondja, akkor fogalmuk sem volt róla, hogy mit és hogyan lehetne történelmi ismeretterjesztés címén csinálniuk. Azt tették hát, amit a józan ész diktált. Az 1961-ben Berend T. Ivánnal megosztott Kossuth-díjat kapott történészhez, Ránki Györgyhöz fordultak, aki a következő negyedszázadban - egészen 1988-ban bekövetkezett haláláig - a Századunk atyamestere volt, amint Bokor Péter mondja.
Ránki részt vett a témák kijelölésében, a szakértők felkérésében, a forgatókönyv elkészítésében, de még a film megvágásában is, majd a kész mű elleni támadások elhárításában. Egyre nem volt hajlandó soha: szerepelni valamelyik filmben.
A Századunk első adása 1965 februárjában volt, ezt 1988 februárjáig további negyvennégy követte. A legrövidebb - az első világháborús frontokról szóló - film 35, a leghosszabb - az Eichmann Budapesten című - 95 perces volt. Hogy az idők folyamán milyen változásokon ment át a Századunk, azt a legilletékesebb, Ránki György nyilatkozataiból tudhatjuk. Az első filmekről, amelyek a próbálkozások-tapogatózások jegyében születtek, ezt mondta: a nagyközönség számára fontos ismeretterjesztő anyagok voltak a huszadik század elejéről. A két világháború közötti időről, de különösen a második világháborús magyar szereplésről szóló darabokat viszont forrásértékűnek, és mint ilyeneket, a kutatás számára is megkerülhetetleneknek minősítette. Mi tette a Századunkat ilyen fontossá? Elsősorban azok az interjúk, amelyeknek a jelentőségét Bokor és Hanák is csak fokozatosan ismerte fel.
Mert Ránki és az általa a Századunkhoz vitt és a műsorokban megszólaló szakemberek - például Glatz Ferenc - segítsége sokat jelentett, de a műfaj megteremtése mégis a két tévés feladata volt. Sokat töprengtek például azon, milyen legyen a dokumentum-, illetve a játékfilmelemek aránya. Arra hamar rájöttek, hogy neves színészek szerepeltetése növeli a műsor vonzerejét. Kezdetben például a nézők a narrátor szerepét betöltő Benkő Gyulát keresték a tévé portáján, hiszen a műsorban "a művész úr" mondta ezt vagy azt, amire reagálni akartak. Azután rájöttek, hogy a történelmi szemtanúnál nincsen érdekesebb szereplő. Igaz, nagy sikere volt például Somogyvári Rudolfnak, majd Tyll Attilának Horthy Miklós, illetve Suka Sándornak, utóbb pedig Major Tamásnak Bethlen István szerepében. És más kiváló színészek is örömmel dolgoztak a Századunknak, Avar Istvántól Raksányi Gellértig. A legfontosabb figuráknak azonban a történések átélői bizonyultak, akik olyan eseményekről tudtak beszámolni, amelyek más forrásokból nem, vagy csak hiányosan voltak megismerhetők. Az első nagy lelet: sikerült Bokoréknak rábukkanniuk arra az idős asszonyra, aki kislányként élte meg, hogy édesapja szarajevói boltjába a Ferenc Ferdinánd elleni merényletet megelőzően még valamiért "beugrott" Gavrilo Princip. Az igazi nagy fogásnak azonban Kéri Kálmán bizonyult. Az 1944-ben a Kárpátokban harcoló 1. magyar hadsereg vezérkari főnöke, aki Horthy fegyverszüneti proklamációját követően átment a szovjet hadsereghez, pompás szellemi kondíciójú, rendkívül sokat tudó, ráadásul objektív emlékezőnek bizonyult. Az ő - összesen több mint húsz órát kitevő - elbeszéléseit filmre véve ébredtek rá az alkotók, hogy nagy hiba volna a tévéadásokban fel nem használt óriási anyagot megsemmisíteni. És ezzel megkezdődött egy olyan munka, amelynek kezdetben nem lehetett a célját látni, s amelynek a jelentőségére Ránki is utalt idézett nyilatkozatában: a történetkutatás számára nélkülözhetetlen forrásanyag öltött testet az interjúkban. Bokor és Hanák pedig úgy ítélte meg: ezek az interjúk hosszabb távon fontosabbak, mint az a film, amelyhez készítik őket. Annál is inkább, mert azt tapasztalták, hogy nem minden publikálható azonnal, de gyakorlatilag minden megörökíthető, ami egy idő után óhatatlanul elveszne. Szerencsés döntés volt, mert így alapozták meg azt a páratlan értékű gyűjteményt, amelynek a neve jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára.
A Századunk története, a maga módján a Kádár-korszak története és talán a rendszerváltásé is. A tabudöntögetés, a tiltások és engedmények, a húzd meg, ereszd meg politika története. Amint Bokor és Hanák mondja, leginkább az értelmiségi szolidaritás története, hiszen felsorolhatatlanul sokan segítettek nekik hivatalból vagy hivatalon kívül egyaránt. Szakmailag legtöbbet az Akadémia Történettudományi Intézetétől kapták, amely egyenrangú partnernek tekintette őket. Erre utal, hogy Bokor Péter 1988-tól a történettudomány kandidátusa.
A két alkotó véleménye szerint a leglényegesebb: az 1960-as évektől a rendszerváltásig az új társadalomtudományi eredmények nyilvánossá tételének eminens tényezője volt a televízió. Ezen belül a történettudományi kutatásokénak. S nem csupán a Századunk révén, amelynek egy-egy darabja a hasonló időtartamú tévéjátékok költségvetésével rendelkezett, s ez lehetővé tette Bokor számára azt is, hogy a fél világot bejárva készítsen interjúkat a magyar emigrációval. Amint Berend T. Iván írja: az akkor a társadalomtudományi szerkesztőséget vezető Hanák Gábor ötlete volt az 1970-es évek második felében, hogy vezető társadalomtudósok előadásait adják a televízióban. Így született meg a Gólyavári esték sorozata, amelynek első előadásait Szűcs Jenő tartotta a nemzeti fejlődésről szóló, merőben új felfogását ismertetve, őt pedig rövidesen a hivatalosan még mindig háttérbe szorított Kosáry Domokos követte. 1978-tól 1982-ig negyvennyolc adása volt a Gólyavári esték sorozatnak. Ezt 1984-ben, illetve 1985-ben újabb, huszonkét adásból álló sorozat követte a Gondolkodás évszázadai címmel, s a legtöbb előadást ebben a konformistának aligha nevezhető tudománytörténész, Vekerdi László tartotta.
A rendszerváltás idején az alkotópáros igazi otthona már az Országos Széchényi Könyvtár volt. Ide a korábban is mindig segítőkész Juhász Gyula hívta őket, mint a Magyarságkutató Intézet vezetője, illetve a könyvtár főigazgatójaként. Itt született meg a Mozgóképkincs Alapítvány, amely keretet ad a Bokor-Hanák szerzőpáros munkájának. Anyagilag ezt 1987-ben Soros György alapozta meg Ránki ösztönzésére. A rangos kuratórium elnöke azóta is Kosáry Domokos, aki mellett Ormos Mária és Gecsényi Lajos igyekszik leginkább előmozdítani tevékenységüket. Ez azonban egyre több nehézségbe ütközik.
A rendszerváltásig nem volt rá lehetőség, hogy a második világháború utáni históriánkkal objektív módon foglalkozzanak. Azután pedig az ezzel kapcsolatos igény csappant meg. 1999-ben mégis felcsillant a remény. A gyűjtőmunkát egy pillanatra sem hagyták abba, és akkor kaptak egy ígéretet a Magyar Televíziótól, hogy megfelelő műsoridőben folytathatják a Századunk sorozatot. Kezdetben az 1945-1949 közötti időszakot dolgozták fel, majd hétről hétre adni kezdték az éppen ötven évvel ezelőtti hetek történetét. Aki mostanában pénteken esténként nézi a Duna Televízió adásait, annak kivételes élményben lehet része. Korabeli filmhíradókból, szakértői véleményekből, kortárs megemlékezésekből - amelyeket gyakran évtizedekkel ezelőtt rögzítettek - és más dokumentumokból áll össze az 1956-os esztendő páratlanul érdekes és értékes históriája. A szerzők egyfelől a kor mindennapi életét tárják a néző elé, s korántsem fekete-fehér színben. Másfelől meg a nemzetközi viszonyokba ágyazottan a hazai fejleményeket. Valószínű, hogy nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a számos kitűnő, mostanában napvilágot látó 56-os munka közül a legkiemelkedőbb a Századunk ez évi sorozata.
A szerzőknek mégis rossz a kedvük. 1999 óta rengeteg packázást éltek meg. Új sorozatukat beharangozó cikkünkben ezt írtuk az év június 26-án: "Az első adást most szombaton láthatjuk a Magyar Televízió egyes csatornáján 17 óra 30 perckor, az ismétlést a következő hét péntekjén ugyanott 19 órakor." S reményünket fejeztük ki, hogy ez nem változik. Ma, sok-sok bakugrás után ez a helyzet: a Századunkat először pénteken este vetíti a Duna Televízió - igaz, főműsoridőben. Az ismétlés pedig az m1-en vasárnap, 9.40-kor következik.
Bokort és Hanákot azonban önmagában nem ez kedvetlenítené el. Az a fő bajuk, mondják, hogy még a közszolgálati televíziók műsorstruktúrájába sem illenek a munkáik. E struktúrák is kivetik, eljelentéktelenítik a Századunkat. Ehhez jön az, hogy ugyanezen műsorokban megjelennek olyan sarlatán darabok, amelyek alkalmasak azt a benyomást kelteni a nézőkben, hogy ugyanarról van szó bennük, mint a Századunkban. Szerzőink tapasztalatai szerint nem lehet becsületes munkát végezni alkalmi filmek készítésével. A történelmi ismeretterjesztés ugyanis szakma, amelyet kemény munkával lehet elsajátítani. Ezt ma senki nem akarja elismerni, amit jól mutat, hogy miközben minősíthetetlen filmek készülnek állami pályázati pénzekből, ők maguk állandóan súlyos anyagi gondokkal küszködnek. Két biztos pont van az életükben. Az egyik: a Magyar Nemzeti Filmarchívum. A másik a Széchényi Könyvtár. Ezekre támaszkodva próbálnak a továbbiakban dolgozni. Mert az interjúkészítésről és a filmanyag-archiválásról nem mondanak le. És egyelőre jobb időkre várnak. Bíznak benne, hogy a köztelevíziózás viszonyai kedvezőbbekké válnak és akkor azok a fiatalok is lehetőséget kapnak, hogy megmutassák, mit tudnak, akiknek neve már most olvasható a Századunk stáblistáján.
