Najmányi László költő, író, képzőművész, filmes, színházcsináló, előadóművész. Csupán a családi hagyományok miatt lett mérnök, amúgy irtózott a műszaki egyetem szűk látókörű és fantáziátlan világától. Amikor nyolcévnyi kínlódás után magkapta mérnöki diplomáját, végre fejest ugorhatott a művészetbe: az egyetemi előadások alatt készített tusrajzokból állította össze első kiállításának anyagát, és 1971-ben megalapította a szándékosan semmitmondó nevű Kovács István Stúdió antiszínházat. A pátoszt és olcsó katarzist elutasító, a közönséget szándékosan elidegenítő darabokat játszó társulatot provokatív darabjai miatt valamennyi játszóhelyről elzavarták; Najmányi ekkor úgy érezte, jó irányban halad.

1975-ben Breznyik Péterrel elkészítette a ma már kultikussá vált avantgárd filmjét, a Kafka-átiratból készült A császár üzenete című mozit, amelyben felvonult a hetvenes évek hazai alternatív kultúrájának szinte valamennyi fontos figurája (a filmet azonnal be is tiltották), de dolgozott mások filmjeiben is díszlettervezőként. Az éjszakákat többnyire a Fiatal Művészek Klubjában töltötte: ismerte a kor hivatalos kulturális életéből kipenderített embereket, hallgatta például az elképesztő szófolyamokat rögtönző Dixit, és látta Bódy Gábor saját kaszkadőrhadseregét, melynek vitézei úgy lovagoltak be egyik éjjel a klubba, mint egy végzetesen megkergült álom főszereplői.

A hetvenes évek végén úgy érezte: végleg ki kell szállnia az elit kultúrából, és 1977-ben, barátjával, Molnár Gergellyel megalapította az első kelet-európai punkzenekart, a Spionst. A Spions vad volt és botrányos, rövidesen az ország leggyűlöltebb együttese lett. Najmányi azt mondja: beleuntak a kacsingatós ellenzékiségbe. A kemény és fekete humorú Spionsnak - bár ma már legendákat szőnek köré az ellenkultúrák elemzői - mindössze három koncertjét hirdették meg, ebből kettő elmaradt. A zenészek kíméletlenül mentek szembe a kor tunya hippidivatjával, levágatták a hajukat, militáns jelmezekbe bújtak. Amikor egy alkalommal Najmányi László a Fiatal Művészek Klubjában bemutatta a legújabb Sex Pistols-lemezt, egy szelíd hippi szó nélkül lefejelte.

1978-ban a zenekar tagjai hatósági kényszerítésre elhagyták az országot, és Párizsig meg sem álltak. Najmányi úgy emlékszik: nem akartak nyomorult menekültként megérkezni, ezért azt terjesztették magukról, hogy kelet-európai kémek, KGB-ügynökök, akiket azért küldtek szovjet megbízóik, hogy megrontsák a nyugati ifjúságot. A franciák ínycsiklandozónak találták a történetet, és a zenekar gyorsan lemezszerződési ajánlatot kapott. Najmányi ekkor úgy sejtette: révbe ért.

Önpusztító művészet volt az övék, de azt mondja, ez csak mifelénk volt meglepő. Világszerte elképesztő művészeti kísérleteket végeztek akkoriban, tombolt a punk és a body art. Még élénken élt bennük a bécsi akcionisták tevékenysége, akik a végletekig feszítették a húrt: egyikük évente vágott le egy darabot a kezéből, egy amerikai művész pisztollyal lövette át a tenyerét, majd rászögeztette magát egy autóra, mindeközben nálunk Hajas Tibor önveszélyes előadásai hökkentették meg a közönséget.

Najmányi szerint kilátástalannak tűnt a helyzet. Azt hitte, hogy az akkori rendszer soha nem bukik meg, ő pedig nem fog sokáig élni, fontos volt számára minden pillanat. A benne kavargó érzéseket mintegy lepecsételte az a jelenet, amit Párizsba utazása napján, 1978-ban, a Nyugati pályaudvarnál látott. Egy orosz katonai osztag masírozott a körúton, elöl egy tangóharmonikás menetelt, mögötte poros és elnyűtt katonák, mintha a második világháború óta meg sem álltak volna, akárha az idő örökre ideragasztotta volna őket.

A Spions körül hirtelen felszökkenő legenda ellenére a zenekara a hazai titkosszolgálat ármánykodásának hatására, rövid idő elteltével, Párizsban hullott szét. Najmányi kisebb kacskaringókkal New Yorkba került, ahol kezdetben asztalosként, tapétázóként és szobafestőként dolgozott. A nyolcvanas évek második felében hatalmas lakást bérelt, amelynek valamennyi szobáját - felelevenítve egykori díszlettervezői és filmes múltját - más stílusban rendezte be. A díszletszerű szobákat lefényképezte, a fényképeket beküldte a The New York Times szerkesztőségébe, a lapban rövidesen terjedelmes cikk jelent meg róla. Ettől kezdve rengeteg belsőépítészeti munkát kapott. Elsőként az ipari jégkockakészítő gép feltalálójának dúsgazdag unokája, egy katolikus etikát oktató professzor bízta meg különböző lakásainak átalakításával. Az egyikbe kápolnát is kellett terveznie, benne meditációs szobával. A mű elkészült: foszforeszkáló, fluoreszkáló festékekkel, és egy olyan térdeplővel, ami mérte a térdepelés idejét és az elmondott imák számát.

Najmányi László akkor már jó ideje nem beszélt magyarul, azt mondja: nem akart idegenként élni Amerikában. Festett, zenés darabokat írt és állított színpadra, dolgozott Halász Péter New York-i társulatával, a Squat Színházzal.

A karib-tengeri kultúra régen éredelte, ezért amikor először komolyabb pénzhez jutott, becsomagolta hordozható stúdióját, és elutazott a szigetekre. A helyi népzenéket szalagra rögzítette, a kazettát a grenadaiak a mai napig árulják a turistáknak. Később kapott egy megbízást: Indonéziába utazhatott, ahol egy alapítvány megbízásából helyi zenéket gyűjtött, amelyekből Indonézia függetlenné válásának ötvenedik évfordulójára elektromos táncszvitet komponált.

Mindeközben már javában kutatta a titokzatos életű Theremin professzor életét, lassan kibontakozott előtte a múlt század egyik legelképesztőbb története, amelynek főszereplője, eredeti nevén Lev Szergejevics Tyermen, orosz fizikus, aki az 1920-as években megalkotta a világ első, térerővel működő elektronikus hangszerét, amely az antennájához közelítő kéz távolságának függvényében szólal meg. Theremin hosszabb időre Amerikába ment, ahol feleségül vette a Negro Balett egyik sztárját, és ahol a legfelsőbb körökbe is befogadták, mit sem sejtve arról, hogy nemcsak feltaláló és különleges zeneművész, de egyben a KGB ügynöke is. 1937-ben az orosz titkosszolgálat szabályosan visszarabolta Amerikából, és börtönökben, munkatáborokban úgy eltüntette, hogy csak 1991-ben, 95 éves korában került elő. Najmányi megszállottan bogozta a Theremin-történet szálait, írt belőle színpadi művet, rádiójátékot, legutóbb könyvet, amely az Enciklopédia Kiadó gondozásában nemrég jelent meg.

1996-ban tért vissza Magyarországra. Azóta dolgozott Halász Péterrel, thereminkoncerteket ad, vezeti a Les Fleurs du Mal nevű elektronikus táncszínházát, művészeti kritikákat, publicisztikákat ír, szeretné kiadni nyomdakész útinaplóit, regényeit. Két otthona van: hol New Yorkban él, hol Budapesten. Amikor elfogy a pénze, New Yorkba utazik, kifest néhány szobát, majd visszatér.

Most a Theremin-történet operaváltozatán és egy Halász Péter emlékére írt könyvön dolgozik. A nemzetközi hírű színházművész tavasszal, halála előtt néhány héttel nyilvánosan felravataloztatta magát a Műcsarnokban. Najmányi is a búcsúzók között volt, de hamis pátosz helyett egy temetés botrányba fullasztásának módozatait ismertette. Többek között azt mondta: "Csempéssz vámpírfogat a halott szájába; kérj meg valakit, hogy fotózzon le, miközben kezet rázol a halottal, sustorogj a gyászolók közt, hogy nincsenek benne a végrendeletben." Aztán a koporsóban nevető Halásznak integetve visszaült a helyére.