A minden körülmények közötti élni akarás és élni tudás sok évszázados tapasztalatát vélem felfedezni a túláradó életörömben. Most csak szemlélődöm, szívom magamba ezt a magával ragadó hangulatot, de valójában már a másnapi - kevésbé vidámnak ígérkező - találkozások járnak a fejemben.

Tavaly szegődtem az 1943-44-ben a szerbiai Borba hurcolt magyar munkaszolgálatosok nyomába. Utam most Újvidékre, Sosberger Pálhoz, a volt bori munkaszolgálatoshoz vezet, akinek lakása nagyon közel van a zsibongó főtérhez. A 86 éves Pali bácsi építészmérnök, a újvidéki hitközség volt vezetője, a Jugoszláv Néphadsereg nyugalmazott műszaki tisztje, aki egyben a vajdasági zsidóság történetének legjobb ismerője is. A magyar hadsereg kötelékében lett 1941-ben munkaszolgálatos, és Hódmezővásárhely után elvitték Kárpátaljára, Erdélybe, majd Bajára utakat és épületeket tervezni. Baján tudta meg, hogy családját Zöldi Márton és társai 1942 januárjában Újvidéken kivégezték. Az újvidéki "hideg napok" első csoportos kivégzései ugyanis szintén itt, mai lakásának utcájában kezdődtek, és első áldozatai között volt a Sosberger család 27 tagja. A volt magyar királyi laktanya közelében lévő Militics utca 63. számú házból könyörtelenül kizavarták a népes családot, köztük az első világháborúban a magyar hadseregben hosszú éveket szolgált és ezért hét kitüntetéssel jutalmazott apát, és a saját házuk előtt lőtték le őket. Az első áldozatokat még mintegy 1300-an, köztük mintegy 870 zsidó követte csak Újvidéken. Többségüket a Dunába dobták, talán ott is, ahol ma az emlékművük áll. A Sosberger család cirill betűs nevei is ott sorakoznak az áldozatokat megörökítő köveken.

A menet csak ment tovább Az emlékműnél egyébként szép a panoráma, amit a levonult és Újvidéket is fenyegető árvíz idején emelt homokzsákok látványa sem tud elcsúfítani. A második világháborúban a németek által felrobbantott híd pillérei és az amerikaiak által 1999-ben lebombázott híd helyén álló, ideiglenes pontonhíd maradványai egyaránt jól láthatók. A három Duna-híd lebombázása után valahol itt állt a CNN kamerái elé Sosberger Pál és ítélte el az értelmetlen pusztítást. A hidak azonban ma már állnak, és az egyiken kényelmesen át lehet menni a Duna és mellékágai által csaknem körülölelt, ma Újvidékhez tartozó Péterváradra. A péterváradi vár története és méretei a komáromi Monostori erődhöz hasonlíthatók. Még a jellegzetes toronyórájuk is hasonlít. A "Duna Gibraltárjának" is nevezett, ma elhanyagolt, de a turisták által látogatott várból pompás kilátás nyílik mindenfelé. De én nem elsősorban ezért jöttem át ide. Azt a helyet akartam látni, ahol 1896. október 7-én megszületett Matkovcsik Ede, a Marányi Edeként hírhedtté vált bori lágerparancsnok. Az idevezényelt apa, Matkovcsik Károly műszaki őrnagy, az Osztrák-Magyar Monarchia számos helyén megfordult már, amikor második gyermeke éppen ezen a szolgálati helyén látta meg a napvilágot. A Matkovcsik család valahol a vár alatt elterülő Alsóvárosban lakhatott, lehet, hogy éppen Jellasics horvát bán szülőháza közelében, a mára szintén alapos felújításra szoruló, de a korabeli hangulatot idéző ódon utcák házainak egyikében.

A vár Dunára néző magaslatáról próbálom távolról beazonosítani a Borból 1944. szeptember 17-én elindult, zsidókból, nazarénusokból, Jehova tanúiból és reformadventistákból álló, mintegy 3000 fős munkaszolgálatos-menet újvidéki állomásait. Az agyongyötört gyalogmenet ekkor már 15. napja volt úton, és már mintegy 500 embert veszített. Marányi Ede ekkor már nem volt velük, mert a közeledő orosz és partizáncsapatok elől repülőgéppel vagy személyautójával más úton indult haza Borból. A Radnóti Miklóst is sorai között tudó erőltetett menet a Belgrád- Pancsova-Opovo irányából, a bánáti úton közeledett. Ezt az útszakaszt a németek őrizték. Az út szélén elmaradó menetképteleneket és a szökött muszosokat a Pancsován állomásozó német katonák összeszedték, és visszavitték a városba. A menet már messze járt, amikor az elfogottakat a Pancsovától három kilométerre lévő Torontálalmás - ma Jabuka - irányába vitték a németek. Itt 20 zsidót kiválasztottak, és a szántóföldön árkot ásattak velük. Megkezdték kivégzésüket. Egyikük, Malek Ilija mérnöknek sikerült eltűnnie a tíz méterre lévő napraforgótáblában. A szerencsés szökevénynek 1945 januárjában tett tanúvallomása alapján tudták azonosítani a tömegmészárlás pontos helyszínét, ahol összesen 146 zsidó holttestét találták meg. A németekkel és a magyar keretlegényekkel kísért menet azonban erről mit sem tudva, rendületlenül haladt tovább. A mintegy tíz éve elhunyt, újvidéki bori munkaszolgálatos, Nagy György 1996-ban közzétett leírása szerint Torontálalmás és Titel között a volksbundisták 26 embert lőttek le. A muszos Groner Tibor budapesti vasesztergályos 1945-ben jegyzőkönyvbe mondott visszaemlékezése szerint mindez úgy történt, hogy magyar "tisztjeink ráengedtek bennünket a földekre, hogy lelegeljük az ott maradt nyers kukoricát, a földek sváb tulajdonosai azonban feljelentettek bennünket a német katonai hatóságnál, a német bánáti csendőrség ezért igen sok bajtársamat főbe lőtte". Papp Lajos, a katonaság megtagadásáért Borba került, 85 éves nazarénus a bajai találkozásunk során úgy emlékezett vissza erre, hogy "az ezred mellé fekete ruhás németek, bácskai svábok szegődtek. Ötvenméterenként egyet-egyet tettek, hogy vigyázzanak, hogy a magyar falukban szökések ne legyenek. Ezek föl voltak szerelve kis pisztollyal és géppisztolylyal. Én előttem egy fekete ruhás sváb komisszár volt... Valaki elment a dolgát végezni. Előttünk gyorsan leült. A komisszár mondta, hú de jó, és már vette is a géppuskát a válláról, és ott agyonlőtte". De nemcsak a németek, hanem a magyar keret is kegyetlenkedett. Ugyancsak Papp Lajos mondta magnóba, hogy a menet parancsnoka, "Pataki főhadnagy az mindig ott volt hátul velünk. Ahogy megyünk, azt mondja, hogy ťkóbi, nem tudsz menni már?Ť - és belerúgott a zsidó bokájába. ťNa jó, nem tudsz menni?Ť - és elővette a pisztolyát és ott a szemem előtt tarkón lőtte. A menet csak ment tovább."

Titeli fogadtatás

A kegyetlenkedésekre, amelyek ezen az útszakaszon történtek, ugyanígy emlékeztek vissza a háború után a budapesti népbíróság elé került keretlegények is. Rezsneky Mihály bajai hentes a kihallgatási jegyzőkönyvében azt mondta, hogy Pataki "indulási parancsa értelmében beosztotta, hogy ki megy időnként hátvédbe. A hátvédek kötelessége", hogy "ember nem maradhat vissza élve, nehogy partizán legyen belőle... Húszfőnyi zsidót lőttem én le, de a többiekkel együtt ez ennek sokszorosa lehetett a halottak száma." Leszerelését követően Rezsneky a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség munkatársa lett, majd lebukása után életfogytig tartó kényszermunkára ítélték. Esetében azonban ez szűk tíz évet jelentett, mivel kegyelemben részesült, többek között azért, mert "viszonylag csekély súlyú népellenes bűntettért kiszabott büntetése túl szigorú volt". Szokolits Ferenc honvéd - korábban hordár és bokszoló - hasonló kegyetlenkedésékről számolt be az 1945. április 21-i kihallgatási jegyzőkönyvében. Azt vallotta, hogy "útközben a sorból az emberek kidőltek. Ezeket addig rugdostuk, míg vissza nem álltak a sorba. Azokat, akik a lakosságtól enni vagy inni fogadtak el, félholtra vertem. A muszosoktól órát és pénzt vettem el, azzal a szándékkal, hogy ennivalót viszek nekik. Azonban verésen kívül nem kaptak semmit." Szokolits utóéletéről kevesebbet tudhatunk, mivel a népbíróság által kimondott halálos ítéletet 1947-ben végrehajtották. A menetet kísérő keretlegények közül háborús bűnök elkövetése miatt kivégezték még a menetparancsnok helyettesét, Juhász Pál főhadnagyot, valamint Asztalos Ferenc és Katz József szakaszvezetőket. A magyar keret ismert és ismeretlen katonáinak, valamint a sváb volksbundisták százak életét követelő - sajnos csak időleges - együttműködése Titelnél szakad meg. Titel jelentette akkor a magyar-szerb határt, ahol a muszosok elhagyták Bánátot, és Bácskában folytatták útjukat. Az eddig mintegy 260 kilométert megtett, kiéhezett, rongyos menet a két országot összekötő Tisza-hídon elkezdte énekelni a Himnuszt. A keret azonban puskatussal szorította beléjük a szót - írta erről később az egyik túlélő, Palásti László író 1945-ben megjelent könyvében. A Budapesten élő, 90 éves Darvas Ferenc kertészmérnök a találkozásunk során átadott, 1945-ben írt visszaemlékezésében azt írta, hogy "mikor végre átjutottunk a titeli hídon, úgy éreztük, itthon vagyunk, magyar földön vagyunk. Megkönnyebbültünk. De gyorsan ki kellett józanodni. Már a határőrök is barátságtalanok voltak." Hasonlóképpen beszélt erről C. G. budapesti tisztviselő egy 1945-ös jegyzőkönyv tanúsága szerint. Elmondása szerint Titelnél a magyar nyilas őrmester azzal fogadta őket, hogy "a rosseb mégis hazavert benneteket". A muszosokat Titelben egy fatelep udvarán helyezték el, ahol egész éjjel verte őket az eső. A visszaemlékezőket idéző Kőszegi Ábel irodalomtörténész 1972-ben megjelent könyvében azt írta, hogy itt sok muszosnak sikerült megszöknie. Közülük azonban néhányat a tábori csendőrség "csúnyán összeverve" visszahozott. A meggyötört sereg a következő éjszakát Tiszakálmánfalván töltötte. Ezt követő nap eshetett meg a baj az újvidéki Bergmann-nal. Ő az említett, 1942-es újvidéki razzia során a Duna jegén állt már, amikor a szülei kivégzése után beszüntették a mészárlást, és megmenekült. A bori túlélő, György István 1957-ben megjelent könyvében az írta róla, hogy amikor a távolban feltűnt Újvidék, Bergmann "szétosztotta néhány megmaradt holmiját, és készült a szökésre". Azonban a szomjával nem bíró Bergmann engedélyt kért és kapott az árokban csordogáló víz ivásához. Itt érte az engedélyt adó katona tarkólövése.

A menet végül északnyugati irányból, október 2-án este ért Újvidékre. A budapesti gettó iratai között nyilvántartott, 1944. október 13-án kelt, ismeretlen szemtanú leírása szerint "Újvidéken a lakosság tömegesen jött ki, hogy az ismerősök, rokonok után érdeklődjön és, hogy élelemmel lássa el az éhezőket. A magyar keret ezt megakadályozta." Az említett C. G. azt mondta Budapesten jegyzőkönyvbe, hogy "nem kaptunk enni, ha megpróbáltunk valami ruhaneműt vagy pokrócot cserélni, akkor a keretlegénység puskatussal vert". A menetet különböző helyeken szállásolták el, de például Szauer László 87 éves budapesti túlélő azt közölte velem, hogy őket azonnal továbbhajtották, és nem időztek Újvidéken. Áfra Károly, a katonai szolgálat megtagadásáért Borba került Jehova tanúja, 1992-ben kelt visszaemlékezése szerint őket abba az újvidéki iskolába szállásolták el, ahol az újvidéki vérengzés idején kivégzések is voltak. "A környezetük azt hitte, hogy őket is ki akarják végezni."

Szállás a selyemfonodában

Az ekkor még legalább 2500 főt számláló bori menet egy része a régi városban lévő selyemfonógyárban, míg egy másik részük a Duna-parton lévő, félig lebombázott tiszti kaszinóban kapott helyet. A többiek minden bizonynyal a kettő között elterülő gyárnegyed épületeiben kaptak szállást. Ez azért számított különleges helyzetnek, mert Zimonyon kívül az egész útjuk alatt a szabad ég alatt háltak, ha esett, ha fújt. Krámer Miklós tiszadadai születésű, kereskedelmi utazó 1945-ös leírása szerint a selyemfonógyárban a puszta cementen feküdtek, és élelmet két napig nem kaptak. A városból szerbek hoztak élelmet, de a keret nem engedte behozni és elosztani. "Egy Doxa óráért és hasonló értéktárgyakért a keret tagjai hajlandóak voltak egy kenyeret adni."

Magyarország második legrégebben alapított selyemfonodájának, az 1901 és 1965 között működött selyemgyárnak a helyét találhattam csak meg a Kosovszka utcában. Valamikor 1990 körül nagy lakóépületeket húztak fel a helyén. Az akkor hatemeletes gyár egyik épületében muszosokat, míg a többi épületben a visszavonuló német csapatokat szállásolták el. Eddig nem tudtuk, hogy Radnóti Miklóst hova szállásolták el. Pali bácsi bori iratai között azonban megpillanthatok egy, "az újvidéki Állami Selyemfonodából" kijuttatott levelezőlap-másolatot, amelyen "a Heidenau századból" való Zinner Pál írt hozzátartozóinak ("sürgősen kérek kenyeret, egyéb élelmiszert és pénzt"). A budapesti Zinner Pál azt is megemlítette, hogy "Abonyi is itt van meg Dr. Kellermann is". Nem fér kétség: Zinner Pál újpesti kereskedő, valamint Abonyi Jenő budapesti bélyegkereskedő egész biztosan a Heidenau-tábor foglya volt, és mindketten túlélték a halálmenetet, mivel nevüket megtaláltam a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságának keretében működő "Bori csoport - Heidenau láger" feliratú, 1957-es névsorában. Mivel ugyanennek a tábornak volt a lakója Radnóti Miklós is, minden bizonnyal szintén a selyemgyárban vészelte át az újvidéki napokat, hiszen a mintegy 60 kilométerre távolabb lévő Cservenkáig a menet általában századok szerint vonult.

A 80 éves Spira György történész hallatlan pontossággal, indulásom előtti nap, még Budapesten mondta el nekem az általa Újvidéken átélteket. Ő bajtársaival a selyemgyár hatodik emeleti termében kapott elhelyezést, és sem kedve, sem ereje nem volt vízhólyagos lábával kimozdulni a teremből. Darvas Ferenc azt írta, hogy "átfeküdtük mind a két napot, mert így nem éreztük annyira az éhséget. Alig vártuk már az indulást, mert menet közben mindig hozzá lehetett jutni valamilyen élelemhez."

A selyemgyárhoz közel van a tiszti kaszinó, amelynek nagy klasszicista épülete ma is katonai célokat szolgál. Az épület a forgalmas Duna-korzóra néz és a forgalom nélküli határőrség, valamint a vámhivatal állóhajójával áll szemközt. A kaszinó hatalmas kertje szabadon látogatható étteremnek, focipályának illetve sátortetős rendezvényeknek ad helyet. Az épület falán szerb nyelvű emléktábla, ami azon 500 "hazafira, párttagra és kommunistára" emlékezik, akiket a német koncentrációs táborokba való hurcolásuk előtt 1944-ben - nyilván a boriak érkezését megelőzően - itt tartottak fogva.

Megmentők

Október 4-én reggel volt az Újvidéken elszállásolt boriak sorakozója. A selyemgyári udvaron megtartott sorakozóra Spira György nem volt hajlandó lemenni, mivel "ha agyonlőnek, akkor is jobb lesz, mint itt tovább kínlódni". A lemaradókat összeíró magyar tizedes azonban jobb belátásra bírta, amikor felvette tőle a saját halotti anyakönyvébe írandó adatokat ("a németek minden itt maradót azonnal felkoncolnak"). Spira erre fogta pokrócát, kifordította a csillaggal megjelölt kabátját és a hatodik emeletről elindult lefelé. A második emelet magasságában járt, amikor a vasajtó mögött, a hálóteremből lövéseket hallott. Később is nagy szerencséje volt, mert a kapuban őrködő német katona futni hagyta, és bántódás nélkül eljutott a városi kórházba, ahol a személyzet már partizánokból állt. Itt találkozott a menettől időközben elszökött 12 - más források szerint 19 - muszos társával, akikkel azután együtt figyelték a szemközti parkban tábori benzinkutat létesítő németek mozgását.

Ma a vajdasági tartományi kórházhoz tartozik a régi épület. Falán magyar és szerb nyelvű emléktábla hirdeti a bori lágerlakók és megmentőik emlékét. A szerény emléktábla 2002-es felavatásán beszédet mondott Spira György és Pavle Sosberger is. De ott volt az 1944-ben még csak orvostanhallgató, ma is Újvidéken élő Dusan Jovánovics is. A szegedi orvostudományi egyetem volt hallgatója, Szent-Györgyi Albert tanítványa azért nem kaphatta meg a jeruzsálemi "Igaz ember" kitüntetést, mert a partizánokat utólag nem sikerült beazonosítani és Spira Györgyön kívül nem maradt még egy élő szemtanúja a történéseknek.

A kórházban a boriak orvosi ellátást, élelmet kaptak és biztonságban voltak. Az "orvos partizánok" felkészültek arra, hogy a szovjet csapatok támadása esetén fegyverrel hátbatámadják a német és magyar fasisztákat. A folytonos készülődés mellett volt idő beszélgetni is. Spira György máig emlékszik az egyik fontos beszélgetésére, amikor is orvosát megkérdezte, hogy a "hideg napok" miatt "a felszabadulás után bosszút fognak-e állni a magyarokon?" "Nem lesz vérengzés, tudjuk, hogy nem az itteniek, hanem az anyaországból jövők csinálták" - válaszolta az orvos. "Elhittem és csak utólag értesültem a csurogi, zsabjai és többi helyen történt több ezer ember életét követelő boszszúról" - kommentálja Spira György utólag a történteket.

Az emeletes kórházépület és alagsori szobák továbbá azoknak az utcaszinttel egy magasságban lévő rácsos ablakai ugyanúgy megvannak, mint annak idején, csak a fák és a közeli bazársor zárja le a kilátást. Az utca túlsó felén, ahol a német gépjárművek tankoltak, ma az orvostudományi egyetem modern épületei találhatók. Az épület oldalánál fut a forgalmas, Futakra vezető út, amelynek hajdani jegenyefái mögül a partizánok lelőtték a városból menekülő 13 nyilast.

Kőszegi Ábel már idézett könyvében azt írta, hogy Újvidéken az első éjszaka 30-40 embernek sikerült megszöknie. Palásti László szerint a sikeres szökések száma elérte az 50-et. Sosberger Pál azonban egészen biztosan nem volt közöttük, sőt már Újvidékre sem érkezett meg. Neki még Borban sikerült papírokat szereznie és elbújnia. Tanúja volt annak, hogy a németek felgyújtották a központi tábort, és hogy a Borban lévő magyar tiszti szálláson a tábori dokumentáció az enyészeté lett. A sors iróniája, hogy Bor éppen akkor szabadult föl, amikor az első lépcsőben elindítottak Újvidéken tartózkodtak. A több nyelven beszélő, köztiszteletnek örvendő Sosberger Pál lett a felszabadított Bor városparancsnoka. Pali bácsi szervezte meg többek között a Borban visszamaradt mintegy 200 beteg muszos ellátását. Részt vett a rögtönítélő bíróságok munkájában is. Erre az adott alkalmat, hogy Borból a második lépcsővel, szintén Magyarország felé elindított mintegy 3000 muszost a partizánok felszabadították, a keretlegényeket pedig elfogták. Közülük két kegyetlen keretlegény került Sosberger Pál elé. Nagy Béla századosnak és Császár főtörzsőrmesternek javaslatára kegyelmeztek meg és adták át őket az oroszoknak. (Végül azonban így sem kerülhették el sorsukat: mindkettőjüket kivégezték Budapesten.) Később Pali bácsi lett a legismertebb jugoszláviai túlélő, és ő mondhatott beszédet 1964. november 17-én az új bori köztemetőben, amikor is mintegy 40 zsidó munkaszolgálatos földi maradványait exhumálták, és a sírok felett emlékművet avattak.

Újvidéken a németek október 22-én éjszaka robbantották fel azt a bizonyos Duna-hidat, és másnap harc nélkül felszabadult a város. Spira György és társai megmenekültek. Ugyanez azonban nem mondható el a többi bori munkaszolgálatosról, mivel a halálmenet Cservenkán, Baja-Bonyhádon, illetve Mohácson át vezető - holttestekkel szegélyezett - útja Szentkirályszabadjáig vezetett, ahol ismét előkerült Marányi Ede. A halálmenet azonban itt sem ért véget, hanem Győrön, Abdán és Mosonmagyaróváron át a német munka- és koncentrációs táborokba, elsősorban Flossenburgba vezetett. A Bácskából és Baranyából származó mintegy 500-600 zsidó munkaszolgálatos közül a Vajdaság területén lelték a legtöbben halálukat. Pali bácsi elmondása szerint a háború után Jugoszláviában mindössze kb. 20 volt bori munkaszolgálatos élt.

Egy perc tizenöt ember

A kutatónapok végén vendéglátóim sétára invitáltak a híres újvidéki strandra. Kilométereket gyalogolunk a nyárias időben. A helyszínen fogom csak fel, hogy itt a mi fogalmainktól eltérő formációról van szó: kora tavasztól késő őszig tartó, mindennap hajnalig nyitva tartó vidám, zenés és korzózós együttlétezéstől, a fürdőzésen és a csebabcsicsaevésen messze túlmutató városi-közösségi létformáról. Így van ez már közel száz éve, és csak a háború évei szakították meg a folytonosságát. 1942. január 23-a délelőtt ugyanis az újvidéki vérengzés során itt ölték meg a legtöbb embert. Az eseményeket átélő Sztankovics György 1945-ben Újvidéken kelt visszaemlékezése szerint "a strand előtt az emberek hosszú sorokban várták, mikor kerül rájuk a sor. Tolakodtak az elsőségért". A mínusz 30 fokos hidegben levetkőztetett "emberek követelték, hogy mielőbb végezzenek velük, mert a hideg kibírhatatlan volt". "A Duna jegén egy nyílást ütöttek, amelyen egy szál deszkát vetettek keresztül és kis csoportokban lökdösték az embereket a lékig, ahol agyonlőtték és a vizbe dobták őket." A vérengzés délután 4 óráig tartott és a szemközt lévő Péterváradról a kivégzéseket távcsövön végignéző Malij Kristóf 1944 decemberében kelt visszaemlékezése szerint "egy perc alatt 15 embert lőttek le". Csak ő, az emberi maradványokat négy gödörbe gyűjtötte össze és temette el "a hó teljes elolvadása után".

A strand ma példás tisztaságú, új kőburkolatán kényelmes járás esik. Fürdeni persze senki nem fürdik, ahhoz hűvös az idő, viszont özönlenek az emberek, és a strand feletti új hídon dübörögve feltűnő járműveket elnyeli a túlparti alagút.