A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek jugoszláviai magyar irodalma "hatékony szellemi és kulturális tényezőként volt jelen" nemcsak a kor magyarországi irodalmi "hálózatában", hanem a jugoszláviai irodalmak szellemiségében is. [Emlékezzünk: akkoriban a magyar avantgárd egyenlő volt az újvidéki Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely irodalmával; egész sor kitűnő magyarországi szerző - Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky János - csak az újvidéki Hídban és Új Symposionban jelenhetett meg; éppen Végel László Egy makró emlékiratai (1967) c. regényével indult az az alulstilizált iskola, amely a budapesti irodalomban csak évtizedekkel később, föleg Kukorely Endre és Parti Nagy Lajos műveiben érte el virágkorát; a vajdasági írószövetségnek rendszerint magyar író volt a titkára; Gion Nándor, Tolnai Ottó, Domonkos István és mások egyszerre voltak nagy súllyal jelen a szerb-horvát-szlovén irodalmakban és a magyar irodalom egyetemében - körülbelül úgy, ahogy most a magyar és szlovák irodalomban a pozsonyi Grendel Lajos - , s még hosszan folytathanám az egykori jugoszláviai magyar kisebbség "versenyképességének" a pédáit.] A jelzett korban valóban úgy tűnt, hogy a jugoszláviai magyar társadalomnak, nemzetiségi közösségnek nincsenek túlélési problémái.

De ennek ellenére is csak fenntartással lehet egyetérteni Végellel akkor, amikor azt írja, hogy "A nemzeti identitás... átkerült a nagy kulturális, szubkulturális, információs hálózatok tartományába", s hogy "Ebből a perspektívából a kisebbségi közösségek megmaradása is másként vetődik föl: a veszélyt többé nem a nyers külső erőszak képviseli, hanem a belső bizonytalanság, a kulturális értékrend hiánya". Igen, ahogy egy német globalizációs szakember mondja a Berlinben az interneten a legfrissebb bejrúti lapokat olvasó libanoni kollégáját látva: "a globalizáció nem utolsósorban azt jelenti, hogy a falunkat (értsd: az identitásunkat, T. Á.) bárhová magunkkal vihetjük". Ez így igaz, de ehhez a "magunkkal vihetjük"-höz legalábbis egy laptop szükségeltetik, a laptopokat (s a kezelésük ismeretét) pedig, sajnos, nem adják ingyen.

Más szóval: a "nagyobb hálózatokba lépés" ("A kisebbség vagy vállalja, hogy kilép a szűk politikai szférából, s önelvűen belép a nagyobb hálózatokba, vagy pedig önmegsemmisítő kivonulásra kényszerül" - írja Végel írása más helyén) csak egy bizonyos tisztes életszínvonal mellett a választás, a "vállalás", az "önelvűség" kérdése, azon alul pénzkérdés, s amennyiben a nemzeti államokban a hatalom a kisebbség zömét általában a társadalom peremére, az éppen csak a vegetácót biztosító fizikai munkákra szorítja, annyiban nemzetiségpolitikai kérdés is.

És a kör bezárul: a "politikai szférából" bizony a nemzetiségnek sem lehet kilépnie. Pontosabban az egzisztenciát, munkahelyeket s közvetve tisztes életszínvonalat teremtő "politikai szféra" nélkül nehezen képzelhető el a "belső bizonytalanságnak, a kulturális értékrend hiányának" a felszámolása.

Végelnél jóval differenciáltabban, de azt is mondhatnám mélyebbről, filozófikusabban közelítette meg a problémát jó harminc évvel ezelőtt Domonkos István, Végel kollégája és földije, az egykori Jugoszláviából Svédországba távozó, s ott a kisebségi lét máig érvényes egyetemes mítoszát, a Kormányeltörésben c. "világkölteményt" (Balassa Péter nevezi így a verset) megíró kitűnő költő.

A terjedelmes poéma (de talán inkább anti-poéma) "hőse" (anti-hőse) pontosan egy olyan vegetáló jugoszláviai kisebbségi magyar, aki a huszadik század hatvanas és hetvenes éveiben lábol ki az ezer esztendő távolából, távozik nyugatra és tapasztalja meg a Gastarbeiter keserű sorsát.

A műnek persze sok más jelentése is lehetséges (ezért érvényes "világköltemény"), de a sok közül az egyik üzenete 1970-ben (a mű megírásakor) is az volt, és ma, 2006-ban is minden bizonnyal az, hogy aki a hagyományos életformából, a kelet-európai esettségből minden átmenet nélkül a "nagyvilágba" lábol, az egy harmadik állapotban, a nyelvvesztés és az azzal járó világvesztés apokalipszisében találja magát. "én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek / előkotorni megfelelő / ott ahova érek / mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren" - kezdődnek a versben in medias res az apokalipszis, a roncsolt életérzés és roncsolt retorika képei, s az otthon hagyott "kisvilág" nyomora, abszurduma csak a poéma teljes textúrájában, mintegy retrospektíve bomlik ki. A mű legdrámaibb jelentése pedig talán éppen az, hogy a két világ (a kis- és nagyvilág) között incs semmi (nincs kultúra, nincs világháló), csak a horror vacui rettenete van.

Domonkos kreatúrájának nincs módjában a választás. Ő nem publicista és nem politológus, nem a vágyaiból, nem az óhajaiból, hanem az egzisztenciájából építkezik. Az ő számára maga a lét a "téves csatatér".

Látszólag azonban, amint mondtam, igaza van Végel Lászlónak: a nagy világinformációs hálózatok perspektívájából nézve ez a horror vacui a nyelvi-nemzetiségi túlélés mai hatóanyagával (kulturális értékrenddel, belső biztonsággal, röviden: műveltséggel) könnyen kitölthetőnek tűnik, de valójában a jelenkori kelet-európai "proletár" helyzete távolról sem olyan radikálisan különbözik Domonkos István gastarbeiterének a helyzetétől, mint ahogy azt Végel sugallja: a proletár és a gastarbeiter az országa és a nagyvilág hálózatában csak akkor tud "hatékony szellemi és kulturális tényező" lenni, ha előbb az anyagi feltételeket megteremti hozzá.

Az pedig, sajnos, politikai eszközök nélkül, ha úgy tetszik: nemzeti és nemzetiségi stratégia nélkül nemigen képzelhető el.

S "ebből a perspektívából" mikor Végel az ellen csatázik, hogy "...a kisebbségi politikusok ragaszkodnak legszívósabban ahhoz, hogy a MÁÉRT-ben (értsd: magyar-magyar viszonylatban, T. Á.) általános nemzetstratégiákat dolgozzanak ki...", s Domonkos István immár klasszikus versére utalva még hozzáteszi, hogy: "Téves csatatéren lobogtatják kardjukat (!)..." (mármint a kisebbségi politikusok), akkor bizony az ő csatatere a téves.

Van viszont a Domonkos-versnek egy másik ide kívánkozó része is. Így szól: "én nem bírni nemzeti / fogások erős szaga". Ha ezt idézte volna Végel a Domonkos-versből, ezzel készségesen egyetértenék, én sem bírom a tartalmatlan nemzetieskedést, de a "nemzetiségi" proletár és Gastarbeiter egzisztenciális érdekeit, életét is ilyen téves térnek tartani, az maga is tévedés.

S befejezésként még a bennem tüsténkedő filosz megjegyzése: a fentebbi "lobogtatják kardjukat (!)" kifejezésben a zárójeles felkiáltójel tőlem származik: Domonkos István versében természetesen nem a kard lobog, mert hát ugye ki látott már lobogó kardot?!, hanem maga a zavarodott életű Gastarbeiter, vagy talán az élet, így:

én hallgatni ő papol

élet lassan felmászni zászlórúdra

lobogni ott nagyon

A szerző Kossuth-díjas költő, Pozsonyban él