Úgy gondolja, hogy többé-kevésbé adva vannak a bevételek, a kiadásokis, nyugdíj, oktatás, egészségügy meg hasonlók, és nagyon egyszerű azegész, vesz a pénzügyminiszter egy papírlapot, középen húz egy vonalat,a lap bal felére írja a bevételeket, jobb felére a kiadásokat, és csakarra kell vigyázzon, hogy ha időnként a számoszlopokat külön-különösszeadja, mindig a bevételi oldal végösszege legyen magasabb.

Tudjuk persze, hogy nem ilyen egyszerű, de nem értjük. Akkor sem értjük meg, ha netán az interneten megvizsgáljuk a közzétett adatokat, amelyeket a pénzügyminiszter papírlapjáról tettek közzé. Azért nem értjük, mert maga a pénzügyminiszter sem igazán érti. Ebben azért vagyok ilyen biztos, mert lefogadom, hogy fogalma sincsen, hogy valamelyik minisztérium "Egyéb működési célú támogatások és kiadások" címszó alatt elköltendő százmillióit mire fogják valójában költeni. Vagy éppen mi az "Egyéb intézményi felhalmozás". Persze a legtöbb minisztérium egyszerűbben oldja meg és elegánsan "Egyéb kiadások" rovatban könyvel el rengeteg pénzt.

Két diplomám nyilvánvalóan nem elegendő a költségvetés tanulmányozásához, úgy kell nekem. Persze azért sejtem, hogyan költődik el a sok pénz. Egy apró, az életből ellesett történettel igyekszem ezt megvilágítani.

A történet sok évvel ezelőtt, még az átkosban esett meg, de a rendszerváltozás az efféle mechanizmusokat nem szokta érinteni. Állami tulajdonú lakásunk padlóján elrothadt egy párnafa, amelyre régen a parkettát rakták. Jól lehetett érezni, hogy billeg ott a parketta, és azt is meg lehetett ítélni, hogy csak egyetlen szál gyalulatlan deszkát kell kicserélni. Ifjú ember lévén, akkor még úgy gondoltam, hogy mindennek megvan a maga rendje, ezért elzarándokoltam a házkezelési igazgatóság közeli irodájába és bejelentettem az esetet. Nem vagyok sürgetős természetű, a hiba amúgy sem okozott különösebb fennakadást családunk életében, vártam türelmesen. Mit tesz Isten, úgy háromnegyed év múlva csöngetnek és két úr kívánt bebocsáttatást a lakásunkba, hogy a parkettát szemrevételezze. Az egyik a házkezelőségtől, a másik a javítást elvállaló cégtől. Szemrevételeztek, és azután a cég embere szembefordult velem és komoly ajánlatot tett:

- Uram! Lecseréljük önnek az egész szoba parkettáját, úgyis vacak, öreg már, és kap egy szép modern vadonatújat. Egy hónap alatt készen lesz - mondta. Édes Istenem, reggel a tükörben még nem látszódtam ennyire hülyének, gondoltam.

- Drága barátom, válaszoltam, én tudom, hogy ez egy szép, régi parketta és ezer helye is lenne, de még nekem is jó lesz néhány évtizedig. A párnafát tessenek kicserélni.

Egymásra néztek, jelentős pillantásokat váltottak, majd némán távoztak.

Akkoriban hirdettek meg egy nagy, sokmilliárdos belvárosi lakásrekonstrukciós programot, tudtam az újságból, tehát pénz van, csak várni kell türelmesen. Nem is telt bele fél esztendő, újra jöttek. A házkezelőségi úr és egy újabb cég embere. Ajánlatokkal már nem is próbálkoztak. Párnafát kicserélni és kész. A jövő héten jön emberünk, tessenek itthon lenni. Mikor? Egész héten. És valóban, már szerdán megérkezett a szakember, kicsit ugyan dülöngélve, úgy tizenegy óra tájt. Az alkohol szárnyakat ad, mert nem telt bele három nap, és napi 2-3 órai szorgos munkával, amelyet csak negyedóránként szakított meg az alkoholszint ellenőrzése és gondos utántöltése, a párnafa ki lett cserélve, a régi parketta visszarakva, lecsiszolva. Minden a legnagyobb rendben. Megköszöntük.

Most jön az a mozzanat, amiért az egész történetet elmeséltem. Vagy két hét múlva, mint kiderült, tévedésből a cég nekem küldte ki a számlát. A számla kicsit bonyolult és a végösszeg valamivel több mint huszonháromezer forint volt. Akkoriban az én egyetemi docensi fizetésem úgy négyezer körül lehetett, és a parkettázó bácsi is hasonló nagyságrendben említette a sajátját. A nyersanyag egyetlen másfél méteres gyalulatlan deszka volt. Nagyon feldühödtem és elvittem a számlát az egyetem gazdasági igazgatóságán dolgozó mérnök barátomnak, hogy legyen szíves ellenőrizni. Érdekel. Kiderült, hogy a számla teljesen szabályos, noha számomra különös tételekből állt. Például az volt rajta, hogy felszedték az egész parkettát, újra lerakták új fából, ez egy nagy összeg, de ebből kivonták a fa árát. Ez teljesen szabályos, mondta a barátom, hiszen nem adtak parkettát. Szabályos a nehezen megközelíthetőségért felszámolt háromszoros ár, és a különlegesen sürgős esetre vonatkozó kétszeres szorzó is. Tudod, mondta elgondolkodva, most milliárdokat költenek a belvárosi rekonstrukcióra, de ha szegény házkezelési igazgatóság csak azt a kétezer forintot költötte volna el, amibe a munka tényleg került, akkor a pénzkeret csak lassan fogyna el, és nekik rettenetesen sok dolguk lenne. A cég szempontjai nyilvánvalóak és a két érdek szépen találkozik. Különben is, te is jól jártál, mit ugrálsz.

A történetben minden szabályos, ám az is kiderült, hogy az állami pénzt nem célszerűen, azaz előre kijelölt, világos és nemes célok érdekében költik, hanem érdekek mentén. És érdeke mindenkinek van, az én adómból is származó állami pénz meg sajnos csak annyi, amennyit nem szégyellnek begyűjteni. Tehát alulról nézve az a probléma, hogy az érdekek és a kijelölt célok közötti eltérést még csak nem is vizsgálják, amikor meg elfogy a pénz, akkor behunyt szemmel vágnak, és újabb adókat eszelnek ki. Egy minisztertől, sőt egy egész minisztériumtól is nehezen lehetne elvárni, hogy ezt az oknyomozói feladatot ellássa. Létezik azonban egy eszköz, amellyel az ilyen problémákat kezelni lehetne. Nagyon egyszerű: a nyilvánosság!

Minden elköltött állami pénz elköltésének pontos ideje és mikéntje rajta kéne legyen az interneten. Ez volna az e-kormányzás, nem az a sok hablaty, ami róla szól. Minden állampolgárnak joga van ahhoz, hogy tételesen lebontva minden költésről tájékoztassák. Kitört az ablak egy állami intézményben? Megcsináltatták. Mennyiért? Kivel? Állami intézményben új bútorokat vettek a főosztályvezető úr szobájába? Menynyiért és hol? Mit csináltak a régivel? Kinek, mennyiért adták el. Árterület évi karbantartása ötmilliárdért. Fontos. No, mit csináltak ezen a címen? Kaszáltak? Hányan és hányszor? Volt más munka is vagy "egyéb" célokra használták a pénzt? Ha nem jön össze az ötmilliárd, akkor vissza a pénzt! Bőrfotelek a főorvos úr szobájába? Milyenek a WC-k abban a kórházban? Nem azokat kéne felújítatni előbb? És így tovább.

Egészen bizonyos, hogy ha az adatok kötelezően nyilvánosak lennének, a civil szervezetek azonnal észlelnék az érdekek és a célok közötti különbségeket, és lenne nagy megtakarítás. Az állami pénz elköltése sok millió helyen, a költés ellenőrzése pedig nagyon kevés helyen folyik. Ezen az ellentmondáson kéne változtatni, persze nem a bürokrácia növelésével, hanem a mindent látó civilszféra ügyes bekapcsolásával.

Ha én lennék a pénzügyminiszter, még a megtakarítások egy-két százalékát is felajánlanám a gondos bejelentőnek. Rövid idő alatt lehetne eltüntetni a költségvetési hiányt.

Új módszereket kell alkalmazni, kormány!