Olyan hadműveletekről volt ugyanis szó, amelyek precedens nélkül álltak a modern jogtörténetben. Terrortámadásokat ugyan már korábban is elszenvedtek államok, de eddig ezekre még egyikük sem válaszolt totális ellentámadással.

A Biztonsági Tanácsot a következő napon összehívták, de tagjai még nem sokat jogászkodtak. Szeptember 12-én hozott határozatukban elítélték a terrorakciókat, megállapították, hogy a "terrorizmus a nemzetközi békét és biztonságot fenyegeti", majd "elismerték" az "egyéni és kollektív önvédelem" jogát. Nem hatalmazták azonban fel az Egyesült Államokat az önvédelem jogának gyakorlására, és Afganisztánt sem említették. Ekkor ugyanis elvben még nem lehetett tudni azt, honnan is irányítják a terroristákat és kik is állnak a támadások hátterében. A testület abban a kérdésben sem kívánt állást foglalni, hogy az Egyesült Államoknak milyen konkrét önvédelmi intézkedések megtételére van joga, ha felségterületét idegen országokból jött terroristák támadják vagy fenyegetik.

Azokban a hetekben neves nemzetközi jogászok élesen bírálták ezt a határozatot. Alain Pellet, az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának tagja például kijelentette, hogy nemzetközi jogi értelemben itt most nem lehetett szó államok közötti háborúról, hiszen a végrehajtók "magánszemélyek" voltak, akik nem képviseltek semmiféle államot. Afganisztán tehát nem követett el agressziót az Egyesült Államok ellen, következésképpen az utóbbi sem lenne jogosult egy ellentámadásra. Ugyanerre a következtetésre jutott a hágai Jugoszlávia-törvényszék bírája, Antonio Cassese is, aki megjegyezte, hogy a terroristák valójában emberiesség elleni bűncselekményeket követnek el, amelyekért nemzeti bíróságok előtt vonhatók felelősségre. Pierre-Marie Dupuy professzor szerint ha a nemzetközi közösség most korlátlan értelemben fogná fel az önvédelem jogát, akkor valójában kitöltetlen csekket adna Washingtonnak, hogy azt tegye a jövőben, amit jónak lát.

A határozatot bíráló jogászok azonban nem adtak választ arra a kérdésre, hogy akkor tulajdonképpen hogyan is lehetne jogszerűen védekezni az ilyen jellegű támadások ellen. A terroristákkal szemben indítandó büntető eljárás nem tűnt praktikus megoldásnak. A "gyanúsítottak" ugyanis tízezer kilométernyi távolságban, egy tálibok uralta országban, szétszórt rejtekhelyeken tartózkodtak. Ugyan ki vonhatta volna ott őket felelősségre?

A nemzetközi jogászok azonban végül is kénytelenek voltak napirendre térni afelett, hogy a BT az ő felfogásukhoz képest kiterjesztően értelmezte az önvédelem fogalmát. Utóbb ők sem vitatták a tálib kormányzat felelősségét a támadásokért, hiszen az nemcsak menedéket nyújtott az al-Kaidának, hanem mindenben támogatta is azt. A BT határozata így precedenst teremtett, olyat, amelyet a nemzetközi jogban többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

A vita azonban egy évvel később, 2002 szeptemberében ismét fellángolt. Washington ugyanis ekkor tette közzé új nemzetbiztonsági stratégiáját, amelynek értelmében az Egyesült Államok a jövőben "önvédelmi jogát gyakorolva megelőző akciókkal száll majd szembe a terroristákkal". A stratégia szerint Amerikának akkor kell ilyen akciókat végrehajtania, ha fennáll annak a veszélye, hogy egy latorállam (rogue state) tömegpusztító fegyvereket ad át terroristáknak. A stratégia erre két példát említett, Irakot és Észak-Koreát.

Ezek a mondatok kiütötték a biztosítékot. 2002 szeptemberében ugyanis már mindenki tudta, hogy az Egyesült Államok az Irak elleni invázióra készül. Többek véleménye szerint a nemzetbiztonsági stratégia közzétételének az volt az egyetlen célja, hogy Washington az Irak ellen indítandó "megelőző" háborút "jogos önvédelemnek" állíthassa be. A nemzetközi jogászok arra hívták fel a figyelmet, hogy az idézett megfogalmazással az Egyesült Államok voltaképpen saját magának adott felhatalmazást a fegyveres erőszak korlátlan alkalmazására. Egyedül Amerika megítélésén múlott ugyanis az, hogy egy másik országnak vannak-e tömegpusztító fegyverei, és ha igen, át akarja-e azokat adni terroristáknak. A stratégia azt is világossá tette, hogy Amerika ezentúl szükség esetén akár BT-felhatalmazás nélkül is kész az erőszak alkalmazására.

Ez már Irak esetében is így történt volna, de Tony Blair és Colin Powell határozott fellépésének köszönhetően Washington mégis a BT elé vitte az ügyet. Ez azonban, mint kiderült, hiábavaló kísérlet volt, mert a testület tagjainak többségét még 2003 elejére sem sikerült meggyőzni arról, hogy Szaddámnak bármilyen kapcsolata lett volna az al-Kaidával vagy más hasonló szervezetekkel. A helyszíni vizsgálatokat végző ENSZ- és NAÜ-ellenőrök pedig semmilyen tömegpusztító fegyvert nem találtak az országban. Ennek ellenére az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a terrorizmus elleni harc szükségességére és Szaddám tömegpusztítófegyver-fejlesztési programjára hivatkozva 2003 márciusában megindította Irak elleni invázióját.

Kevés olyan jogászt lehetett találni, aki legálisnak nevezte ezt az inváziót. A kevesek egyike Lord Goldsmith brit igazságügy-miniszter volt, aki néhány nappal az invázió megkezdése előtt kifejtette, hogy a két szövetséges döntése összhangban áll a nemzetközi joggal. Indokolásul a BT régi, az első Öböl-háborúval kapcsolatban 1990-ben és 1991-ben elfogadott határozataira hivatkozott, amelyek a nemzetközi közösséget súlyos szankciók - többek között fegyveres kényszerintézkedések - alkalmazására hatalmazták fel. A miniszter szerint Irak az elmúlt évtizedben súlyosan megsértette a szankciós előírásokat, ezért vele szemben jogszerűen lehet fegyveres erőszakot alkalmazni. Goldsmith érvelését lényegében az amerikaiak is átvették.

Másnap Lord Goldsmith álláspontjával és a brit kormány döntésével szemben tizenöt ismert brit és egy francia szakértő nyílt levélben fejezte ki tiltakozását. "A nemzetközi jog semmilyen felhatalmazást sem ad a fegyveres erőszak alkalmazására Irak ellen", írták, majd megállapították: "A jelen helyzetben nincs alapja az önvédelemre való hivatkozásnak. (...) Egy megfelelő BT-felhatalmazás hiányában Irak ellen végrehajtott katonai akció súlyosan aláásná a nemzetközi jogrendet." Ugyanezen a napon tiltakozásul lemondott posztjáról Elisabeth Wilmshurst, a brit külügyminisztérium jogi főosztályának helyettes vezetője is.

Goldsmith álláspontjával egyébként maga Goldsmith sem értett egyet. Tíz nappal korábbi, Blairhez címzett, azóta nyilvánosságra került bizalmas jogi szakvéleményében ugyanis még azt írta: a régi BT-határozatokra valójában csak akkor lehetne hivatkozni, ha Irak jogsértő magatartásáról "kemény bizonyítékok" állnának a brit kormány rendelkezésére. Ilyenek azonban szemmel láthatóan hiányoznak.

A háború megindítása óta eltelt három esztendőben viszonylag kevés szó esett nemzetközi jogi kérdésekről, annál több a tényekről. A Nemzetbiztonsági Tanács terrorizmus elleni harcot koordináló részlegének 2003-ban lemondott vezetője, Richard Clarke személyes benyomásait összegezve kijelentette, hogy a republikánus kormányzat a terrorakciókat valójában ürügyként használta fel Irak megtámadására. Ez olyan, mintha Roosevelt annak idején a Pearl Harbor-i bombázásokra válaszul Mexikót támadta volna meg. A Kongresszus által felállított 9/11-es bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Szaddámnak semmi köze nem volt a terrorakciókhoz. A CIA-nak készített Duelfer-jelentés megállapította, hogy Irak már hosszú évekkel a háború előtt felhagyott valamennyi tömegpusztítófegyver-fejlesztési programjával. Powell kijelentette, hogy a BT-ben tartott, nevezetes 2003. február 5-i beszéde, amelyben felsorakoztatta az iraki jogsértésekről szóló döntő bizonyítékokat, "állandó szégyenfoltja" marad pályafutásának. Ilyenformán az Irak ellen megindított invázió nem vált és nem is válhatott nemzetközi jogi precedenssé.

A szerző nemzetközi jogász