Előbb-utóbb kiderül, hogy igaz, amit Bush bírálói a kezdetektől mondanak. Nem lehet száz- (sőt mindent összevetve egyes számítások szerint ezer-) milliárdokat költeni a biztonságra, a "fiúkat" véres csatákba messzi földrészekre küldeni, és közben ugyanolyan gondtalanul autókázni a húsz litert fogyasztó városi terepjárókkal, mint 2001 nyarán.

Amerika 2001. szeptember 11-én megdöbbent ellenségei brutalitásán, ám a sokkon meglepően gyorsan túltette magát. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy Bush elnök nem állt elő Winston Churchill világháborús programjával. Nem hogy nem ígért vért, verejtéket és könnyet, hanem egyenesen ellenkezőleg. További nyugodt fogyasztásra biztatta az amerikaiakat. A Fehér Ház lényegében azt üzente, hogy hitelt felvenni, házat vásárolni, és általában fogyasztani voltaképpen hazafias dolog. Amerika nagyon hazafias ország. A rengeteg patrióta csillagos-sávos zászlókat tűzött az autójára, és indult teljesíteni hazafias kötelességét: rendületlenül fogyasztott tovább.

A második tényező, ami segített izgalmasan szórakoztató tévéműsorrá, infotainmentté degradálni a terrorizmus elleni globális háborút, az az önkéntes hadsereg. Az átlagos családnak nem kell attól tartania, hogy gyermeke akarata ellenére Irakban találja magát. A vietnami háború után eltörölték az általános hadkötelezettséget. Igaz, Nyugat-Virginiában, Nebraskában vagy Kentuckyban sokan nem találnak más kitörési lehetőséget, mint az ingyenes oktatásért, a biztos fizetésért vállalni a katonai szolgálatot. Néhány államban a katonáskodás a szegényebb néprétegekben apáról fiúra (leányra) száll, ám itt is szinte mindig tudatosan vállalt egyéni döntés. A 2650 körül járó halott Irakban és a 200 fölötti veszteség Afganisztánban ebből következően mindig "másnak a gyereke". Más lenne a helyzet, ha például Irán megszállása kedvéért visszaállítanák a sorozást. Ezt érdekes módon a demokrata párti ellenzék balszárnyáról vetették fel, mondván, az elnöknek sokkal jobban meg kellene fontolnia egy olyan haderő bevetését, amelyben a középosztály is arányosan képviselteti magát.

Abban, hogy a 2001 utáni pánik viszonylag gyorsan szétoszlott, az is közrejátszott, hogy nem igazolódtak a legsötétebb jóslatok. 2001 őszén, 2002 tavaszán a csapból is az folyt, hogy nem az a kérdés, lesz-e a New York-inál is pusztítóbb terrortámadás, hanem az, hogy hol és mikor csap le újra az al-Kaida. Bevezették a terrorveszélyt jelölő ötszínű skálát - zöldet azóta sem mutatott, ellenben a középső citromsárgából többször is felváltott narancsba, amitől már csak egy ugrás az azonnali, konkrét merényletkísérletet jelző vörös. Ijesztgettek sugárzó anyagot tartalmazó "piszkos" bombával és ideggáztámadással. Utóbbi lehetőség miatt mindenkinek javasolták legalább egy lakószoba légmentes szigetelését. Ettől fellendült a szigetelőszalag-forgalom, és egy-két ember belehalt abba, hogy sikerült kizárnia házából az oxigént. Vizsgálták a hátizsákokat a New York-i metrón, a horgászok figyelmét felhívták a gyanús békaemberekre, az embereket óvták a magas bérházaktól és a bevásárlóközpontoktól. Választási kampány vagy politikai válság idején erőteljesebben, másszor rendszertelenebbül, de évekig ébren tartották a rettegést. A beígért támadás azonban nem jött el, és az amerikaiak egy idő után felhagytak a rettegéssel. Hiába veszik el a körömollót, hiába kell levetni a cipőt és kifűzni a fémcsatú nadrágszíjat a repülőtereken, az utazási kedv meglepően gyorsan visszatért a 2001 szeptembere előtti szintre. Most azt mondják, ha még egy évig nem történik semmi, jövőre minden rekordot megdönthet a belföldi turizmus. Pedig Disneyland ellen is terrortámadást jósoltak. Ám eddig csak a hullámvasutakon szívrohamot kapott évente szokásos egy-két áldozat halt bele a floridai vagy kaliforniai kirándulásba.

Az amerikai életforma tehát gyakorlatilag minimális sérülésekkel úszta meg a honi területet a XIX. század tízes évei óta érő legsúlyosabb idegen támadást. (1814-ben a britek felgyújtották Washingtont, amiért őfelsége miniszterelnöke csak 2003-ban kért bocsánatot.) Az átlagos amerikainak a repülőtéri hercehurcán és az esti tévéhíradókon túl alig van fogalma arról, hogy a világ mennyit változott. Miért növekszenek mégis a bevezetőben említett baljós árnyak? Mert az elmúlt öt évben nemcsak az bizonyosodott be, hogy a terroristák nem tudnak katasztrofális támadásokat végrehajtani Amerikában, hanem az is, hogy erre nincs is szükség. Amerika jóval nagyobb veszélyt jelent önmagára nézve, mint az al-Kaida vagy a komplett nemzetközi terrorizmus.

Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem - mondta 1933-ban, első beiktatási beszédében Franklin D. Roosevelt. A gyorsan aforizmává nemesedett mondat egészen más történelmi helyzetre vonatkozott, ám a XXI. század elejére is értelmezhető. George W. Bush kormányzata a demokrácia védelmére hivatkozva számos olyan lépést tett, amelytől a demokrácia finoman fogalmazva nem erősödött. Az első ijedtségre rájátszva mindenekelőtt őrizetbe vettek több ezer mohamedán vallású férfit - akiket minden vád és bírósági végzés nélkül aztán hónapokig, sőt évekig tartottak rács mögött. A lehallgatásról szóló törvényeket megkerülve megfigyelték ismeretlen számú, de mindenképpen több ezer ember telefonját és elektronikus levelezését. A nagy sietve keresztülhajszolt "hazafias törvény" szinte korlátlan lehetőséget adott az FBI-nak a magánszférába való behatolásra, az így kapott adatoknak a CIA és más titkosszolgálatok, hatóságok adatbázisaival, illetve a kereskedelmi, például banki nyilvántartásokkal való egybevetésére. Orwell addig is kíváncsi Nagy Testvére most kezdett csak igazán figyelni.

Az első ijedtség elmúltával azonban az ügyészek és a bíróságok is jól vizsgáztak. Míg 2001-ben és 2002-ben a szövetségi ügyészek csak az FBI vádemelési javaslatainak 35 százalékát utasították vissza, addig tavaly már 82, idén pedig 91 százalékot. Vagyis "bemondásra", kétes bizonyítékokra már nem indul eljárás. Egy friss tanulmány szerint az FBI 2001 szeptembere óta összesen 1391 "nemzetközi terrorizmussal" kapcsolatos ügyet vitt az igazságügyi tárca elé. Ebből 817-et az ügyészség visszadobott, 239 még függőben van. A bíróság elé került 335 ügyből 66 zárult felmentéssel, 56 még függőben van, ám a 213 elmarasztaló ítéletből is csupán 14 akad, amely öt évnél hosszabb börtönbüntetésről szól. Vagyis az amerikai jogrendszer - Guantánamót leszámítva - továbbra is működik.

Bush azonban nem csak az elnöki jogkör kiszélesítésére, és a katonai erő felhasználását Vietnam óta körülvevő óvatoskodás felszámolására használta fel a szeptember 11-ei traumát, hanem egy régi családi számla rendezésére, Szaddám Huszein megdöntésére is.

A Le Monde 2001 szeptemberében azt írta, hogy "most mindannyian amerikaiak vagyunk". A NATO azonnal katonai segítséget ajánlott az al-Kaida ellen. Oroszország hozzájárult a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok támaszpontjainak felhasználásához. A szeptember 14-i, "hangosanbeszélős" New York-i beszéd nyomán Bush népszerűsége otthon meghaladta a 90 százalékot, miközben a világ nagyobbik fele úgy érezte, Amerikát most támogatni kell. A Fehér Ház azonban elutasította a külső segítséget, és az afgán ellenzékre támaszkodva egymaga döntötte meg az Oszama bin Ladent bujtató talibán rendszert. És még ez előtt hozzálátott az Irak elleni háború előkészítéséhez. A többi már történelem: összeveszés a franciákkal és a németekkel, Európa megosztása, az arab "utcának" a terroristák karjaiba lökése, szembefordulás az ENSZ-szel.

Amerika ma kis túlzással pária, minden mozdulatát gyanakvás kíséri. Nemcsak Irak megtámadása volt stratégiai hiba, hanem a választott stratégia is hibás volt: a szárazföldi hadsereg nézetei miatt gyorsított ütemben nyugdíjazott vezérkari főnöke, Eric Shinseki tábornok szerint 300-400 ezres megszálló erőre lett volna szükség. Rumsfeld csökönyösen ragaszkodott a 135 ezer fős limithez. Paul Bremer bagdadi helytartó elkapkodta az iraki hadsereg és rendőrség feloszlatását, hadat üzent a Baath Párt tagjainak, és egyéb hibák tömkelegével súlyosbította a helyzetet. Az amerikaiak most se kivonulni nem tudnak, se maradni nincs kedvük.

A Bush-kormányzat úgy képzeli, hogy a terrorizmus elleni harc, mint a kommunizmus elleni hidegháború, évtizedekig fog tartani. Már el is nevezték "hosszú háborúnak". Mások meg azt mondják, hogy már az első elnevezés is szerencsétlen, mert a terrorizmus ősidők óta csak a hadviselés egy formája. A VIII-XIV. században létezett muzulmán szekta, az asszaszinok óta az iszlám terrorizmus külön is ismert. A ködös és pontatlan "terrorizmus" helyett inkább konkrétan az al-Kaida ellen kellett volna háborút hirdetni - és a cél mellett következetesen kitartva, az iszlám és az európai kormányokkal szövetkezve végigvinni a megkezdett hadjáratot.

A terrorizmus elleni harc egyeseknek politika, másoknak üzlet. Az amerikai tévéken elszaporodtak a terroristák ellen százszázalékos hatékonysággal küzdő ultramodern titkosszolgálatokról szóló sorozatok. A közönség amerikai sikerekre vágyik - ha már Oszama bin Laden elszökött a Tora Bora barlangjaiból. Másrészt a Pentagon beszállítói is megtanulták, hogyan kell eladni portékájukat. Ma minden új fegyverrendszerről szóló prezentáció úgy kezdődik, hogy a kérdéses eszközre - legyen szó a radarok számára láthatatlan hadihajóról, felderítő műholdról, vadászbombázóról vagy lézeres irányzékú kézi lőfegyverről - elsősorban a terrorizmus elleni háború miatt van égető szükség. A reptéri biztonsági rendszereket, a biometrikus személyazonosító dokumentumokat gyártó cégek piaca soha nem látott ütemben bővül, az iparág minden szegmense nagyságrendekkel nagyobb megrendeléseket kap, mint 2001 előtt.

A Time magazin e heti száma harmincéves távlatba helyezi a 2001 utáni történéseket. A címlap-sztorit úgy írták meg, mintha 2031-ből néznének vissza az első öt évre. Nem sok jót tudnak mondani - a kisebb sikerek ellenére nem sikerült döntő győzelmet aratni. Hosszabb távon Kína és Oroszország mellett az atomfegyverhez jutó Irán is dacol a nyugati demokrácia-felfogással, ám Amerika a technológiai forradalomra alapozott gazdasági fejlődése révén megőrzi globális vezető szerepét - és miután a 2008-as elnökválasztást követően csökkentette közel-keleti katonai jelenlétét, a terroristafenyegetés is elenyészik.

Szép lehetőség, de egyelőre hibádzik belőle a beígért technológiai forradalom, például az üzemanyagcellás autók elterjedése, a nanotechnológián alapuló megfigyelőrendszerek bevezetése, és legfőképpen a mindehhez a nagy lökést megadó társadalombiztosítási, egészségügyi és nyugdíj reform. Ami biztos, az egyelőre csak a hihetetlenül borsos számla, amelyet, szemben a Fehér Ház töretlenül optimista szólamaival, inkább előbb, mint utóbb, valakinek ki kell fizetnie. Amerika most már ettől fél, nem a terroristáktól.

Washington, 2006. szeptember