Pedig Sapics és társai már a 6. percben tudatosították a románokban, mire számíthatnak (3:0), s ha jól láttam a következő meccsen érdekelt magyarok közül az öltözőépületből elsőként kimerészkedő, s a nagytáblára felpislantó center, Molnár Tamás arcát, miként a legutóbb 1993-ban Eb-elődöntős szenvedő fél játékosait, őt sem vetette szét az öröm az eredmény konstatálásakor. A lehengerlő vendéglátó amúgy 13:6-ra intézte el vetélytársát, s az előzetesen "tuti finalistaként" emlegetett két társulat közül elsőként igazolta a papírformát, vagyis jutott a másnapi végjátékba.

Ha netán valakinek kétségei maradtak volna: a másik "tuti finalista" a magyar válogatott volt... Igaz, amikor a fiúk fölvonultak a medenceparton a spanyolokkal szembeni mérkőzésre, már csak félig voltak tele a tribünök, de sem ez, sem más nem körülmény nem zavarta meg Birost abban, hogy 22 másodperc elteltével berámolja az elsőt Aguillar kapujába. Az addigi öt ellenfele közül négyet "lemészárló" csapat teljesítménye a folytatásban nem volt ennyire meggyőző - noha Madaras pazar támadás végén, középről, vagyis számára szokatlan pozícióból eleresztett lökete például a legszebb időket idézte -, az elkényeztetett szemlélő szerint az átlagosnál csak valamivel jobb produkció is elegendő volt ahhoz, hogy az első negyed kétgólos magyar vezetéssel (5:3) záruljon.

Miközben Jakab Ervin nyugdíjas orosztanár, világjáró törzsszurkoló egymaga beharsogta az egész uszodát, Kemény Dénes szövetségi kapitánynak a továbbiakban sem volt oka a hangemelésre - mi több, keresztbevetett lábbakkal ücsöröghetett -, tekintve, hogy a differencia változatlanul nem csupán az eredményjelzőn volt érzékelhető. Ennek dacára a spanyolok konokul tartották magukat és a különbséget, sőt: a következő nyolc percben egészen közel kerültek a magabiztosan védekező, ugyanakkor kissé nagyvonalúan támadó magyarokhoz (6:5). A szolid ijedség azonban jó hatással volt a társaságra, mert előbb a már harmadik gólját szerző Kiss Gergely, majd a világversenyen itt debütáló, eszelős erővel a hálóba bombázó Hosnyánszky tudatosította: a mieink az utóbbi időben szigorúan tartják ellenfeleikkel szemben a három lépés távolságot (8:5).

Még hogy a hármat... A harmadik szakasz a totális megsemmisítés jegyében telt, s a szebbnél szebb akciók, a példás emberelőny-kihasználás, a gólparádé láttán az ember arra gondolt: túl sok energiát már nem kellene elpazarolni az utolsó, mindennél fontosabb fellépés előtt. Így is történt, de a 12:6-nál induló záró játékrészben a szellősebb bekkelés dacára is sikerült még rátenni egy-két szeneslapáttal, minek nyomán 16:10 lett a vége. Elvben ugye Európa harmadik, legföljebb negyedik legjobb együttese ellen...

Ennek - és a rajt előtt már leosztott szerepeknek - megfelelően a kilométerekkel a többiek előtt járó magyar és a szerb csapat vívja a vasárnap este negyed kilenckor kezdődő döntőt. Ha hiszik, ha nem: bizonyos hírek szerint ez akkora meccs lesz, hogy eladták rá az összes jegyet.

Férfiak. Elődöntő: Magyarország-Spanyolország 16:10, Szerbia-Románia 13:6. A 7-10. helyért: Horvátország-Oroszország 10:7, Németország-Hollandia 12:6. A 11. helyért: Szlovákia-Szlovénia 10:9.

Steinmetz Ádám: micsoda fölény!