Ha nem lenne ennyire áthallásos és cinikus, ha nem volna keserű konnotációkkal alaposan leterhelve, nyugodt szívvel döntenék az inkorrekt cím mellett. Így azonban hümmögve olvasom tovább a hírt, tudomásul veszem, hogy szeptember nyolcadikán az ENSZ, ez a világméretű sóhivatal analfabetizmus elleni világnapot tart. Vagy inkább ünnepel?! Arról is lehetne egy sort elmélkedni, hogy a marinénik meg a jánosbácsik ötvenéves házassági évfordulóján kívül szép lassan mindennek van már enszes világnapja! Ezekből a világos napokból olyan mértékű inflációs dömpinget gerjesztett a világszervezet, hogy ember legyen a talpán, aki a sok-sok fontos közül képes kiválasztani az igazán lényegeseket. A kihagyhatatlanokat, a támogatásra és a felbuzdulásra méltókat. Jobbára az történik, hogy egyik sem érdekel bennünket – még a legyintésig sem jutunk el.

Habár érdekelhetne, mert némelyik (mint ez is), lényeges. Több okból kifolyólag. Például nem árt emlékezni arra, hogy az analfabetizmus elleni harcról, az írni-olvasni tudás világnapjáról az UNESCO (a sóhivatal még szerencsétlenebb alsóhivatala) az 1965-ös teheráni világkongresszusán döntött. Hm hm hm... Teherán? Nemde, ma egészen más jut eszünkbe erről a városról, illetve Iránról?

De mielőtt elkezdenénk ujjal mutogatni, és elvakult keletiekről elmélkednénk, akiket egyáltalán nem érdekel a bunkó, az alja, a „pór” nép sorsa és életminősége, gondoljuk végig, hogy a világcsendőr sem arról híres, hogy a hadi (csillagászati!) kiadásaiból lefaragna, csakhogy a sok-sok millió analfabétáját a teljes szociális nyomorból és lelki sötétségből kirángatná. A sötétség szó szerint értendő, hiszen ez a leszakadt populáció elsöprő többségében: sötétbőrű. Vagy legalábbis másabb, mint amit fehérnek nevezne a nyugatiként elkönyvelt kultúrkör. Így ütjük rá a sötétbőrűség pecsétjét a hispánokra, a rizsszeműekre... és folytathatnánk. Folytatjuk is: mindenki a maga háza táján.

Ez az a lokálisnak tűnő világmassza, amely a digitális éra és sztráda (vagyis a magasnak becézett mai aktuálkultúra) analóg kistestvéréig sem jut el soha. Esélye sincs erre. De a nyűjorkokból és egyéb regionális fellegvárakból, a magas üvegpalotákból milyen jól mutat a konferenciaszervező akarat. Nyávognak a jól öltözött urak-hölgyek, a jólfésült, ápolt és überművelt szivillizáltak, hogy az analfabetizmus nemcsak kulturális probléma, hanem a gazdasági fejlődést is alaposan megakasztja.

Ne tévesszen tehát meg senkit a lihegősnek tűnő igyekezet: elsősorban nem emberbaráti szeretetből és önzetlen gondoskodásból fakadóan „igyekszik” a fejlett világ leküzdeni az analfabetizmust, hanem azért, mert gazdasági érdekei ezt diktálják. Az analfabéta tömegek Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában „élnek”. Az a multi, aki az olcsó munkaerő miatt rászánja magát a nomád életre, és úgy költözteti vállalkozását egyik kontinensről a másikra, mintha az alsóneműjét váltogatná, általában kulturáltnak vélt helyről menekül egyre kevésbé kulturáltnak tűnő térségbe. Neki is érdeke lenne, hogy új rabszolgái legalább alá tudjanak írni egy iratot. Az persze már kevésbé fontos, hogy el is tudják azt olvasni. Arról pedig végképp nem szól a fáma, hogy meg kellene érteniük.

Az első ilyen jellegű ENSZ-felmérés 1957-es adatai szerint abban az időben az emberiségnek szinte a fele írástudatlan volt. Hurráoptimistáék tapsikolhattak, hogy a hetvenes évek végére már csak a harmada! És 1990-ben 27 százalékra csökkent a világ analfabétáinak a száma. Magyarországon az 1800-as évek végéig a lakosság fele nem tudott írni és olvasni, ehhez képest ma „csak” százezerre tehető az analfabéták száma. Illetve azóta leszakadt néhány részecske az anyaországról, ilyen szempontból sem árt újragondolni a dolgokat. Továbbá az sem mellékes, hogy a legfrissebb olvasásszociológiai kutatások szerint a magyarországi felnőtt népesség 6-7 százaléka funkcionális analfabéta, 80 százaléka pedig pocsékul olvas. (Elég a távirányító, minek ide könyv?)

Több ország egyetemistái körében végzett kutatásból az derült ki, hogy például Romániában a megkérdezettek 65 százaléka nem csak szakirodalmat olvas, miközben Magyarországon ez az érték 50 százalék körül mozog. Döbbenetes viszont, hogy a magyar(országi) egyetemisták 30 százaléka semmit sem olvas. A jövőformáló értelmiségről, az ország következő vezető generációjáról van szó, nem a lakástól munkahelyig és visszafelé vegetáló milliókról vagy az aluljárók népéről beszélünk, akik körében ez az adat még siralmasabb.

Nyilván, izgalmas Teheránra mutogatni, és közben nosztalgiázva emlékezni, analfabetizmus elleni világnapot emlegetni, de az aktuálizgalmak, a headline-ok rutinosan lenyomják a kulturális apróhíreket. Talán méltán, hiszen az atomos ügy hordereje mégiscsak másabb, mint az, hogy tud-e írni és olvasni az a párszáz millió ember a glóbuszon. Praktikus elmék jóslata szerint egy atomháború után a legfejlettebb fegyver a parittya lesz. Nos igen, akkor majd tökéletesen mindegy lehet: az emberiség mekkora hányada analfabéta.