Jól vizsgázott szerda este a válogatott, de nem csupán azért, mert 3-1-re nyert Bosznia-Hercegovina csapatának vendégeként. A magyar futball általános állapotainak ismeretében, valamint néhány nappal a norvégoktól tragikomikus körülmények között elszenvedett 1-4 után maga a győzelem sem akármi, sőt... (Kiváltképp, hogy a második félidőben a k. o.-diadalhoz is közel állt az együttes.) A legnagyobb hatást azonban az tette az emberre, ahogyan Bozsik Péter szövetségi kapitány és valamennyi játékosa a váratlanul sikeres Eb-selejtező után viselkedett. A mérkőzés beharangozójában arra hívtuk fel a figyelmet, hogy kötelező a szerénység, de - a zenicai tapasztalatok szerint - fölösleges volt ilyesmit írni, mert a magyar labdarúgók egyike sem "szállt el" magától a három pont fölényes megszerzése nyomán.

Az eredménynek persze mindannyian örültek, ám Király, Éger vagy Lőw épp olyan csöndes volt, mint Újpesten, ahol nem különösebben szép sorban "összehozta" a skandináv gólokat; Huszti vagy Vanczák nemcsak a sporttáskát, hanem a meglepően üdítő másfél órát is a helyére tudta tenni; Dárdai ugyan megengedett magának egy poént Eisemann masszőrrel szemben, de a találkozót a legteljesebb mértéktartással értékelte. Nyugodtan kijelenthető, hogy ez a csapat olyan, mint a szakvezetője: feltűnően szolid.

S most egyáltalán nem szolgált rá, hogy bárki hozzátegye: akár a képességei...

Legfőképpen azért nem, mert - futballistáinak szembeszökő visszafogottsága ellenére - a pályán hevesen küzdött, s olyan meccs után tudott "egyenlíteni", amely már a selejtezők kezdeti szakaszában az összeomlással fenyegetett.

Túlértékelni természetesen semmit sem kell, ám azt érdemes megemlíteni: talán nem is oly nagy csoda a zenicai 3-1. Mert annak a társaságnak, amely a győzelemtől sem válik harsánnyá, kétségkívül tartása van.

Szép volt, fiúk, hogy szombatról szerdára nem változtatok meg!

Bőven elég, ha az eredmény egészen más.