mérnök-tanár

A magyarországi szakképzés mélyrepülése jó húsz éve tart. A leromláshoz az azóta hivatalban volt öszszes kormány és miniszter hozzájárult - sokak asszisztálása mellett. E sorok szerzője kb. tíz évvel ezelőtt jelezte aggályait ugyanezen lap hasábjain, de néhány kormányzati bicsérdistán kívül nem reagált rá senki. Mára oda jutottunk, hogy a középfokú szakképzésben oktatott tanulók közel kétharmadának a szakmai képzettsége is, az általános műveltsége is katasztrofálisan alacsony szintű. Képességei fejletlenek. Már tíz évvel ezelőtt is rossz volt a helyzet, de "szívós munkával" sikerült tovább rontani. Ismereteim, tapasztalataim elsősorban az ipari, építőipari szakképzésből vannak, de bárminemű hasonlóság más szakterületekkel nem a véletlen műve. Legkevésbé az iskolák tehetnek az áldatlan helyzetről, még csak nem is a fenntartók, hanem a politikai és a gazdasági elit - együtt: a mindenkori kormányok, a munkaadói és munkavállalói szervezetek és mások. A problémák tárháza kimeríthetetlen, csak néhányat tudok itt kiemelni.

Az általános iskolából egyre több olyan tanuló kerül a középiskolákba, akiknek elemi gondjai vannak az írással, az olvasással és a számolással, s akiknek egyéb készségei - absztrakció, logika, memória, térlátás stb. - is gyengén fejlettek. Ebből következően tárgyi (tantárgyi) ismereteik is jóval korlátozottabbak, az informatika kivételével, bár ezen a téren is nagy a szóródás a tanulók társadalmi hátterétől függően.

A középfokú szakképzés anyagi ellátottsága - különösen a fejlett országokéhoz képest - gyenge, de - mint oly sok területen - egyszerre van pénzhiány és pazarlás, s az elosztás is nagyon egyenetlen. A minden iskolának járó normatíva annyi, amennyi (kevés), de a szakképzési alapból származó (az iskola által "megszerezhető") és egyéb (pl. pályázati) bevételek nagy szóródást mutatnak, és nem a képzés sajátosságaitól, igényeitől függenek, hanem az iskola területi elhelyezkedésétől, az adott szakma gazdasági erejétől, az iskolavezetés pénzszerzési tehetségétől, kapcsolatrendszerétől stb.. Súlyos hiba volt annak idején a szakmai gyakorlatok óraszámának drasztikus csökkentése (a rossz külföldi példák nyomán) és a manuális szakképzés kezdetének feltolása a 14. életévről.

A 14 éves tanuló jobban motiválható, és a szenzomotoros képességei: a kézügyessége is sokkal jobban fejleszthetők. Arról nem is beszélve, hogy sok tanulónál a gyakorlati képzésben elért sikerek kompenzálják (kompenzálnák) az elméleti téren mutatkozó gyengeségeiket. Most folyik az új Országos Képzési Jegyzék (OKJ) kidolgozása. Csak remélni tudjuk, hogy minden tekintetben korszerű, a szakmai képzések sajátosságait és a képességfejlesztés követelményeit is figyelembe vevő anyagot hoznak létre. A munka ütemezése kissé feszítettnek tűnik, de reméljük, hogy a gyorsított tempó nem megy a minőség rovására.

Rövid időn belül két égető problémával kell szembenéznünk a középfokú szakképzésben: az évről évre csökkenő gyermeklétszámmal és az elöregedő szaktanári gárda utánpótlásának hiányával. Kérdés, hogy a csökkenő gyermeklétszámra a politika a szokásos módon - vagyis iskolabezárásokkal - reagál-e, vagy a szükségből erényt csinálva kisebb osztálylétszámokkal (is) igyekszik emelni a színvonalat. A mai föltételek mellett igen nehéz szakmailag felkészült, a tanítás iránt elkötelezett szakoktatót, műszaki és mérnök-tanárt találni, hiszen a magánszférában sokszor ennyit lehet megkeresni. Megfelelő lépések nélkül tehát rövid időn belül ellehetetlenül a középiskolai szakképzés.

Ebben a helyzetben a kötelező óraszám emelésére gondolni is arcpirító cinizmus. Hamis hivatkozás, hogy a mi kötelező óraszámaink a legalacsonyabbak egyike. Ahol magasabb - legalábbis a fejlett országokban -, ott megfelelő technikai háttér és kiszolgáló személyzet áll a tanárok rendelkezésére.

Nem értettem egyet Magyar Bálint miniszter úrral abban, hogy a középiskolák mindegyikében csökkenteni kell (kellett) az óraszámokat. Ellenkezőleg, vannak iskolák, ahol az óraszám növelése lenne indokolt. A mai középiskolás gyerekek tekintélyes része nem tud és/vagy nem akar tanulni, de segítségre se nagyon számíthat. Megbocsáthatatlan bűn volt a matematikai óraszámok drasztikus csökkentése a szakközépiskolákban. Ennek hatása már most lemérhető a tanulók absztrakciós és logikai készségének romlásában. Ennek igen komoly továbbgyűrűző hatása is van.

Az elmúlt években fejeződött be a szakmai tankönyvek "piacosítása". Aki az évi 100-200-300 darabos példányszámokat "piacinak" nevezi, nevetségessé teszi magát. Rengeteg korszerű tankönyv hiányzik, és feltehetőleg hiányozni is fog. A kiadók ugyanis nem tudják rentábilisan előállítani ezeket az igényes tankönyveket kis példányszámban. Arról már nem is beszélve, hogy ha több kiadó akarna versengeni, akkor még az a kevés példány is a raktárban marad. Az árak emelése sem jöhet szóba, hiszen már ma sem ritka a húsz-harmincezer forint feletti tankönyvcsomag, amit most sokan igazságtalanul kapnak ingyen, miközben más családok belerokkannak a kiadásokba. Ami a taneszközöket illeti, a helyzet még rosszabb. Óriási igény lenne rájuk, nagymértékben növelnék a tanítás hatékonyságát, de drágák. A minisztériumnak évek óta halmozódó adósságai vannak ezen a téren (is).

A tanárok sokaságának áldozatos - többnyire elszigetelt - munkája révén jobb a helyzet, mint a körülményekből következne - például a tanárok által készített tankönyv-helyettesítő kvázi jegyzeteknek és a házilagosan készített, illetve innen-onnan beszerzett taneszközöknek köszönhetően, de ezek nem hatékony megoldások.

Át kellene gondolni a folyamatellenőrzés valamilyen formájának újraélesztését, hiszen látjuk, mire jutottunk a kimenetszabályozással. Természetesen nem a szakfelügyeleti rendszer visszaállítására gondolok, de abszurdum, hogy most már középiskolai tanárok ezrei tanítanak úgy évek óta, hogy nem kapnak (sokszor nem is igényelnek) semmilyen segítséget.

Ha nem fordítjuk vissza a leromlás folyamatát, az nagyon sokba fog kerülni az egész társadalomnak.