Betétdíj német módra
Állunk az egyik főváros közeli bevásárlóközpont üvegvisszaváltójánál, az eladóhölgy komótosan tologatja a pulton a visszahozott üvegeket, minden darabot alaposan megnéz. - Ezeket nem tudom visszavenni - mutat egy kisebb sörösüvegcsoportra (pontosan olyan üvegek, mint a többi, csak másféle rajtuk a címke). Az indok a szokásos: "nem nálunk vásárolták, ilyen sört mi nem tartunk". Az eljárás egyébként jogszerű, mindenben megfelel a magyar betétdíjrendelet előírásainak, csak épp a visszaváltósdi értelmét kérdőjelezi meg: ha egy Lepsénynél az autóspihenőben vásárolt sörösüveget Lepsénybe kell visszavinni, hogy beváltsák, akkor a többség valószínűleg inkább a kukát választja.
Németországban ehhez képest forradalmian környezet- és vevőbarát módszert vezettek be. A 2003 óta működő rendszerben gyakorlatilag az összes italcsomagolás visszaváltható, és az üzletek (a legkisebbeket érintő átmeneti korlátozást leszámítva) az összeset kötelesek is visszavenni. A gyártók és a kereskedők egyfajta "büntetésként" kapták a nyakukba ezt a kötelezettséget. Az előzmény, hogy a 90-es évek elején, amikor a német piacon megjelentek az eldobható csomagolások, az ottani miniszter előrelátó módon rendeletet hozott, amely szerint, ha a betétes megoldások részaránya 72 százalék alá csökken, jön a kötelező visszaváltás. Ezt a politika és az üzleti élet is elfogadta (az utóbbi abban bízott, hogy az itthon sem ismeretlen gyakorlat szerint kedvére manipulálhatja majd a visszaváltási adatokat, és ezzel elkerülheti a legrosszabbat), 2002-re azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az eldobósok térnyerése minden fogadkozás ellenére megállíthatatlan. A zöldpárti környezetvédelmi miniszternek (Jürgen Trittinnek hívták) pedig volt bátorsága a jogszabály betartatására.
A rendszer működésének hároméves tapasztalatait a napokban a hazai szaktárca illetékesei előtt foglalták össze a német kollégák (méghozzá magyar felkérésre, vagyis aligha véletlenül). Borsányi-Bognár Levente, a szaktárca főosztályvezető-helyettese szerint a legfontosabb tanulság, hogy a német közterekről eltűnt a csomagolási szemét: ami korábban újratölthető volt, azt a pedáns németek addig is visszaváltották, most pedig, hogy az egyszer használatos palackok is betétdíjassá váltak, a darabonként 0,25-0,5 eurós díj fejében mindig akad valaki, aki még az esetleg eldobott üveget (flakont, fémdobozt) is visszaviszi. Vagyis az egyik környezetvédelmi cél, a látható szemétmennyiség csökkenése nyilvánvalóan megvalósult. Nem ennyire egyértelmű a helyzet a másik deklarált célkitűzés, az újratöltős csomagolások arányának növelése esetében. A gyártók és a kereskedők láthatóan továbbra is ódzkodnak a többutas csomagolások használatával járó nyűgöktől, és inkább az egyszer használatos megoldásokat használják, annak ellenére, hogy ezekért kiemelt betétdíjat kell fizetni.
A német rendszer felfogható a szelektív gyűjtés fejlettebb alternatívájának, ahol anyagi ösztönzés szolgálja a használt csomagolóanyagok reciklálását, és a kötelező visszavétel miatt igen magas a hasznosítási arány (a magyarországi legfeljebb 15 százalék helyett 70-80 százalékos). Ugrásszerűen megnőtt az újrahasznosítandó hulladékmenynyiség - talán ez az a fejlemény, ami magyar szempontból a leginkább megfontolandó, nem tudni, hogy a feldolgozóipar hirtelen képes lenne-e megbirkózni ekkora feladatbővüléssel. Az viszont bizonyos, hogy a német megoldás logisztikája semmivel sem bonyolultabb, mint a szelektív gyűjtésé: mindkét esetben a fogyasztó utazik a használt csomagolóanyagokkal, ráadásul a visszaváltásnál többnyire csak addig az üzletig, ahová a bevásárlás miatt amúgy is elmenne.
