Az apai ágon nagyszebeni szász családból származó Kessler Edgár 1926-ban vette fel anyja családi nevét. Ám jóval hamarabb elkerült Temesvárról. A gimnáziumot Pozsonyban végezte, Prágában pedig a német egyetem filozófiai szakára járt. A falukutató Sarló-mozgalom elindítója lett. 1931-től Fábry Zoltánnal együtt Prágában adta ki az Út című folyóiratot.

1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, akkortól Erdélyben élt. A Korunk, a Brassói Lapok és a Független Újság munkatársaként marxista szellemben bírálta a román nacionalizmust, de a magyart sem kímélte. 1937-ben egyik kezdeményezője volt a romániai magyar fiatalok Vásárhelyi Találkozójának, amely a Márciusi Front mintájára szerveződött. 1939-ben az Erdélyi Enciklopédia egyik elindítója volt. Miután Észak-Erdély Magyarországhoz került, eltávolították kalotaszegi tanítói állásából. Ettől kezdve Móricz Kelet Népe című lapjának és a Magyar Nemzetnek dolgozik. A háború után a Romániai Magyar Népi Szövetség nevű baloldali irányultságú szervezet alelnökeként küzd a magyarságért.

Nehéz volna felsorolni, mi mindent csinált. Folyóiratot szerkesztett, újságot írt, rengeteg magyar intézmény - így az első csángóföldi magyar iskolák - létrehozásában vett részt. Amiként az a mából visszanézve törvényszerűnek tekinthető, 1949-ben - akkor már a Bolyai egyetem rektora volt - koncepciós perbe fogták. Hat év börtön után 1956-ban rehabilitálták. Ezt követően az újjászervezett Korunk című folyóirat főszerkesztő-helyettese és a kolozsvári egyetem tanára. 1996-ban bekövetkezett haláláig aktívan dolgozott. A Korunkat másfél évtizeden át szerkesztette. Ő kezdeményezte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon megalkotását, amelynek főszerkesztője lett. Sokat tett az Erdélyi Helikon rehabilitácójáért, a magyar történelmi, művelődéstörténeti és néphagyományok jogaikba való visszahelyezéséért. Közben folyton írt, számos kötete jelent meg. A román politikai hatalom mindvégig gyanakodva kezelte, magyar nacionalistának tekintette, megfigyeltette és igyekezett elszigetelni őt.

Balogh Edgárnak mint publicistának, tudósnak, politikusnak a legfőbb érdeme, hogy Trianon után az elsők közé tartozott, akik megértették, hogy nem a terméketlen kesergés, hanem a kemény munka a határon túli magyarság dolga. Hogy két országban is hirdette: lehet, mert kell élni kisebbségben is. Tévedése az volt, hogy úgy gondolta: a szocializmus megoldja a nemzeti kérdést (is). A magyarságért folytatott majd háromnegyed százados munkájának értékét ez nem kisebbíti. Azt olyan, egészen más szellemiségű vezető romániai magyarok is nagyra becsülték, mint Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, vagy az ugyancsak temesvári születésű építész-író, Kós Károly.