Bocsánat a szóért, de a magyar kulturális intézmények világa sem más, mint egy nagy mamuszgyár. A tudatos, rendszerszerű tervezés nagyjából Széchényi Ferencnél befejeződött, azóta minden nő-nődögél a maga átláthatatlan módján. Temérdek intézmény, rengeteg ember, roppant drága működés. Nem csoda, hogy pénzszűke idején mindig akad egy átvilágító, aki elhűlve firtatja: muszáj ennek ennyibe kerülnie?

Mondom, nincs azzal semmi baj, ha a fenntartó állam racionálisabb, olcsóbb, kevésbé pazarló működést akar látni a pénzéért. Még az is tökéletesen érthető, ha a számok emberei úgy látják: ha van pár tucat valamink, aminek a nevében egyként ott vannak olyan szavak, hogy "múzeum", "kulturális", netán "archívum", akkor ezek egészen biztosan nagyjából ugyanazzal foglalkoznak, nincs tehát akadálya a közös működtetésüknek. Valahogy így születhetett meg az a júniusi rendelet, amely az állam által fenntartott egyes kulturális intézmények összevonását írta elő.

Más kérdés, hogy az a könyvelő, aki ezt a Miniszterelnöki Hivatalban kitalálta, nem pusztán az érintettekkel felejtett el konzultálni, hanem a saját szakminisztériumával is. Így eshetett, hogy a rendelet megjelenése után kezdődött meg az abszurd huzakodás, hogy is valósuljon meg a lehetetlen. Hiszen könnyű azt mondani, hogy vonjunk össze három könyvtárat, mert úgy olcsóbb lesz a kötetek leporolása és a polcbeszerzés, de egyetlen tudakozódó jellegű telefonnal időben kideríthető lett volna, hogy a három könyvtár állományát más-más számítógépes rendszerrel kezelik, és ezek egyesítése többe kerül, mint az összevonás után elbocsátható féltucat ember többévi bére. Ugyanígy papíron jó megoldásnak kínálkozik a múzeumok, könyvtárak, miegyebek betagolása egy-egy úgynevezett nemzeti intézmény alá, de az elég meghökkentő, hogy az állam a rendelet közreadása után vitát nyit, ahol a betagolásra ítéltek szavazhatnak, kik legyenek a betagolók.

A mamuszgyárban a citromba harapott könyvelő ezt úgy csinálta, hogy gyakorlatilag beköltözött az üzembe. Hajnaltól éjszakáig figyelt, leste, hogyan lesz a puha posztóból házicipő, ki lófrál a folyosón, ki kávézik túl gyakran, aztán amikor már egészen pontosan tudta, mi hogyan működik, és mi a mamuszválság oka, kidolgozta az új megoldásokat.

Mondanom se kell talán, hogy a helyzet láttán először a filmbeli átvilágítónak is a mamuszgyár teljes felszámolása jutott az eszébe. De a tanulmányozással töltött hetek szerencsére nem múltak el nyomtalanul: megismerte és megszerette a botrányos működésű üzemet, így végül legjobb tudása szerint segített a jó megoldás megkeresésében. Néha azt hiszem, a magyar államigazgatásban is szervezhetnének már néhány közös mozilátogatást.