– Az első albumod 1996-ban, pont tíz éve jelent meg. Azóta a világzene egyik legismertebb képviselője lettél. Hogyan kezdődött a siker sztori? Mikor jött el az a pont, amikor elhatároztad, hogy csak és kizárólag énekelni akarsz?

– Amikor az első album siker lett. A Nha Vida című dalomat rengetegen hallgatták, és mindenki azt kérdezte: „Lura, mikor lesz kész a következő lemezed?”. Ekkor úgy éreztem: „Oké, talán énekesnő vagyok, és készítenem kéne egy új anyagot” – meséli nevetve.

– Ki buzdított arra, hogy énekelj? Kinek illetve minek a hatására indultál el a pályán?

– Eredetileg az volt az álmom, hogy táncos legyek. A tánccsoportom tanára készített egy lemezt, és felkért, hogy szerepeljek rajta vokalistaként. Ebben az időben kezdtem el énekelni, ez volt az a pont, amikor perspektívát váltottam. Viszont a táncot a mai napig nagyon szeretem. (Ezt nyomatékosítja is egy-két csípőmozdulattal.)

– Az életrajzodban azt olvastam, hogy Lisszabonban születtél, viszont a VIDOR programfüzetében és más helyeken is azt írják, hogy a Zöld-foki-szigetekről származol. Melyiket érzed inkább a hazádnak?

– Ez egy nehéz kérdés. Lisszabonban születtem, egész életemben Lisszabonban laktam, viszont egy nagy zöld-foki-szigeteki közösségben élek. Portugálnak és lisszaboninak érzem magam, hiányzik Lisszabon, ha sokáig távol vagyok, de akkor is úgy érzem, hogy két hazám van. Szóval egy zöld-foki-szigeteki vagyok, aki Lisszabonban él, vagy egy lisszaboni, aki a Zöld-foki-szigetekről származik. Kétnemzetiségű emberként élem az életemet.

– Lisszaboniként nem hat rád a tradicionális portugál zene, a fado? Nem elegyíted a Zöld-foki-szigetek jellegzetes zenéjét, a mornát, ezzel a stílussal?

– Úgy döntöttem, hogy az őseim dalait fogom énekelni. A gyökereim nagyon fontosak számomra, hiszen fekete vagyok, afrikai nő vagyok. Vissza akartam ásni a gyökereimig, hogy a dalaimat szívvel-lélekkel énekelhessem. A fado valóban a szülőföldem zenéje, szeretem énekelni, amikor a barátaimmal vagyok, viszont nem egy egyszerű stílus – a fado nem vicc! Nagyon szeretem Amália Rodriguest, a fado királynőjét, vagy Cristina Branco és Ana Moura zenéjét. A morna azonban közelebb áll hozzám.

– Hasonlít egymáshoz a két stílus, a morna és a fado?

– Igen. Mind a kettő nosztalgiáról, hiányérzetről mesél. Az érzelmek, az, ahogyan a lelkedből énekelsz, ugyanaz. Az egyetlen eltérés a nyelv és talán a hangszerek.

– Miről szólnak a dalszövegeid? Miről énekelsz tulajdonképpen?

– Hát…az életről. Szerelemről, zöld-foki-szigeteki történetekről, emigrációról – a Zöld-foki-szigeteken ez nagyon fontos kérdés. Eső híján az ország nagyon szegény, így az emberek elvándorolnak, hogy jobb életet találjanak valahol… „Sodade-nak” nevezzük a hiányérzetet, azt, amikor úgy érzed, hogy vissza kell térned a hazádba, vissza kell térned a családodhoz. Ez több mint magány. Ahhoz, hogy hiányozzon valami vagy valaki, nem feltétlenül kell egyedül lenned. Körül vehet egy millió ember, de akkor sincs itt az, ami vagy aki hiányzik. A sodade-ban van egy kis magány, de több annál. A zeném erről is szól: egy kislányról, aki elhagyja az otthonát, és nem tér vissza többé.

– Mi a véleményed a közép-kelet-európai zenéről, a balkáni vagy a cigány dalokról, esetleg a magyar népdalokról?

– Sajnos egyáltalán nem ismerem a tradicionális magyar zenét, de megpróbálok jobban figyelni rá, mivel úgy hallottam, hogy a magyar kultúra, a magyar zene nagyon érdekes.

Miközben beszélgetünk pont a népzenét és bartóki világot elegyítő Lakatos Róbert és a Rév játszik, így hagyom is Lurát, hogy had ismerkedjen zenei kultúránkkal. Hamarosan azonban ismét feltűnik széles mosolyával – immár a színpadon – és az első számot követő tapsból látszik, hogy közönségét máris az ujja köré csavarta. Abszolút természetesen viselkedik a több ezer fős publikum előtt, vidámsága nemcsak dalaiban, hanem afrikai táncbemutatójában is megmutatkozik, és olyan átéléssel adja elő mornáit, hogy a sodade fogalmával kapcsolatos minden kérdésem szertefoszlik. Őszinte. „A lelkéből énekel” – ahogy ő mondaná.

Lura