Tessék odafigyelni. A képzőművészetben már nagyjában-egészében tisztázódott, hogy a szocreál az ötvenes évek első fele, pedig ott ötvenhat nem is olyan egyértelmű cezúra, mint az építészetben, ahol utána nem építettek sem timpanont, sem oszlopcsarnokot.

És amíg építettek, addig sem egyformán építettek. A Margit körúti HAP Galéria, amelynek régóta gondja van az építészeti közelmúlt előhívására, ezúttal azokat cáfolja, akik tudják ugyan, hogy az építészeti szocreál nálunk ötvenegyben kezdődött, de akik az egészet egyszerre intéznék el. Tessék differenciálni, figyelmeztet a fotó-, rajz- és tervrajzgyűjtemény.
És tessék tisztelegni. Megbecsülni azokat az alkotókat, akik a kötöttségek ellenére, az eszement ideológiák ellenére, sokszor a technikai-gazdasági-politikai voluntarizmus ellenére jó, használható, invenciózus műveket hoztak létre. Rendelőintézetet, iskolát, pályaudvart és egyetemeket, tanácsházakat és stadionokat, és igen, pártszékházakat is, amelyeket ma is, kevésbé harcos funkciókban is lehet működtetni. A timpanonok, portikuszok, a lehetetlen egyiptomi oszlopfők és a kazettás mennyezetek megmaradtak furcsa, anakronisztikus járulékként, de mögöttük és alattuk a funkció, a téralakítás, a szellem és a minőség értékeit méltányolja az építészettörténet.

Hogyne született volna érték, amikor ennek a kiállításnak a szereplői a modern magyar építészet legjobb mestereinek bizonyultak már a megelőző korszakokban is. Korszerű, sallangtalan épületeket terveztek már a keresztény-nemzeti kurzus végén is, ha más nem kellett, lakóházakat és magánvillákat, és az újjáépítés teljes pátoszával kezdtek munkához negyvenötben. Ragyogóan modern szakszervezeti székházat terveztek, okosan elegáns buszpályaudvart, stadiont és üveghomlokzatú rendelőintézeteket - mindig erre, az új építészet kiteljesítésére készültek. Hogy mit éltek át a szovjet példa kötelezővé tétele, a szocialista realizmus meghirdetése után, azt nehezen tudjuk elképzelni. Elveik megcsúfolása, eddigi életművük megtagadása, reakciós, konzervatív ellenfeleiknek látszólagos győzelme volt mindaz, ami ezután történt. De építeni akartak, és építeni tudtak. Ne feledjük, ellenálló építész nincsen; az ellenálló ellenáll, és nem épít. Ne feledjük: az ország romokban volt, és tényleg fel kellett építeni. Ne feledjük, gazdaságilag indokoltan vagy indokolatlanul, voluntarista nagyzásból vagy reális szükségből - mindegy, de olyan feladatokat kellett megoldani, mint előtte soha. Sztálinváros, Komló, az akkor még Rákosi Mátyásról elnevezett miskolci egyetem és Tiszalök valóságos építészeti feladat volt, amely valóságosan jó építészeket kívánt.

A jók jót építettek, ha kellett, portikusszal és timpanonnal, de jót. Nem volt könnyű dolguk a foglalkoztatottaknak, a kitüntetetteknek sem. Ma a gúzsban való táncolás metaforáját alkalmazzák erre a helyzetre, de pontosabb a kép, ha olyan gúzsban való táncolást látunk, ahol ostor is csattog közben folyamatosan, és nem biztos, hogy csupán kócból font csapó van az ostor végén. Aki ismeri az ötvenegyes "nagy építészeti vita" szövegeit és következményeit, a személyre, habitusra, gondolkodásmódra kiosztott bunkókat, feljelentéseket és taglókat, az tudja, hogy sokkal kevésbé volt kedélyes a helyzet, mint ahogy ma kimondjuk a szót, szocreál. Ilyen légkörben és körülmények között alkotott Rimanóczy, Gádoros, Janáky, Farkasdy és a többiek.

Révai ötvenegyben öt pontban foglalta össze a legfontosabb teendőket. Miután minden addigi teljesítményt kiátkozott, miután Rákosival fenyegetőzött, és megfélemlítette a Műegyetem tanári karát, ötödik pontja így hangzott: "Fel kell szabadítani építészeinket a Képzőművészeti Szövetségben való alárendelt helyzetükből. Az építészet megérdemel egy önálló művészeti szövetséget."

Megkapták.

A szocialista realizmus maradandó épületei,
HAP Galéria

Egy exponátum élõben. A budai II. kerületi polgármesteri hivatal; akkor: pártház (Körner József, 1952)