Megsértődött vállalkozó és a kilyuggatott falú derítők
A kérdés ilyen módon való feltevése csak első hallásra szokatlan, jobban átgondolva inkább jogos. Legalábbis így gondolja Katymári László, akinek a derítőjét nem hajlandó az ezzel foglalkozó helyi vállalkozó üríteni.
Vanyarcon, ebben az 1385 lakosú nógrádi faluban jelenleg egyetlen szippantós kocsi üzemel. A működtetésével foglalkozó vállalkozót nyaralása miatt nem értük utol, ám alkalmazottja, a gépkocsi sofőrje kissé szűkszavúan nyilatkozva elismerte: főnöke valóban megtiltotta neki, hogy Katymáriéktól a szennyvizet elszállítsa. Merthogy - állítólag - kritizálták a munkájukat, mire a vállalkozó úgy gondolta, hogy akinek az nem tetszik, válasszon mást. Arról meg nem ő tehet, hogy nincs kit.
Mit kifogásoltak Katymáriék? Ők a fuvardíj többszöri emelése után kezdték el firtatni, hogy egyáltalán megvannak-e a vállalkozó tevékenységéhez a szükséges papírok, s tényleg csak úgy, a szabadba kell-e a pöcegödrök tartalmát önteni. Kálváriájuk ekkor kezdődött, ugyanis a környező településekről is inkább számla nélkül vállalták volna a fuvart. Katymáriék viszont szeretnék ezt a kiadásukat az üzletük költségeként elkönyvelni, csakhogy ha feketefuvarról van szó, nincs mit. Katymári László, lévén egyébként nemcsak falusi szatócsboltos (ahogy maga fogalmaz), hanem hetente három napot egy alapítványnál a fővárosban dolgozó, képzett és hivatásos szociális munkás is, ért ő annyit a világ dolgaihoz, hogy kibogozza, hogy is van ez a szennyvízkérdés!
Előbb a helyi képviselőjükhöz, majd a jegyzőhöz, később a vanyarci képviselő-testülethez, s a polgármesterhez fordult. Ám mivel a kapott válaszok nem elégítették ki, csakhamar a megyei közigazgatási hivatalban, majd a környezetvédelmi hatóságoknál találta magát. Néhány hét alatt belátta, hogy a problémája valójában az egész dél-cserháti térségben szinte minden településen probléma: a kistelepülések lakossági szennyvízkezelésének megoldatlansága.
Ahogy Vanyarcon, úgy Szirákon és más környező településen sem szívesen beszélnek az emberek a kilyuggatott falú, s emiatt később megtelő derítőkről, a sok helyütt még a vízelvezető árkokba és a patakmedrekbe folyó szennyvízről. Még Csányi Pálné vanyarci jegyzővel és a falu polgármesterével, Kollár Andrással beszélgetve is csak a helyzet hosszas elemzése közben derül ki, hogy miért nem köthetnek szolgáltatási szerződést a helyi szippantós vállalkozóval. Neki ugyanis hiába vannak jogosítványai a szállításra, valójában nincs hová üríteni a tartálykocsit, s ahol ezt mégis megteszi, az ugyan a saját földje a falu határában, de az nem egy szennyvíztisztító mű.
A lakossági szennyvízkezelésre pedig saját rendelet kellene, meg közszolgáltatási szerződés, ami az árakat is rögzítené. Ennek hiányában mulasztásos törvénysértés állapotában vannak - ismeri el a jegyző, aki megjegyzi: ha lenne ilyen szerződésük, az elszállított szennyvíz után köbméterenként még száz forint állami támogatást is kapnának, csakhogy akkor nem lehetne a szántóföldre üríteni a derítők tartalmát. Így viszont a fuvar nem is a vanyarci határig lenne, hanem oda, ahol szenyvíztisztító telep működik: mondjuk a harminc kilométerre lévő Aszódra, de akkor már a vállalkozó sem 800 forintot kérne a szállításért köbméterenként.
A vanyarci szippantókocsit a viszonylag közeli Pásztón sem tudják fogadni, ugyanis ott is nagy kihasználtsággal működik a tisztító, aminek a befogadóképessége napi ezer köbméter. Oda most nyolcszáz köbméter folyik be, ám ha a környező csatornázatlan településekről a szippantóskocsik tartalmát is odahordanák - amit ráadásul hígítani is kellene, mert a technológiai eljárás ezt megköveteli -, akkor bizony hamar megtelne az a szennyvíztelep - mondják a szakemberek.
A kör bezárult. A polgármester tehetetlenül tárja szét a kezét. A kilencvenes évek elején ugyanis errefelé csak a nagyobb településeket csatornázták, a kisebbek pedig ma már állami támogatást csak akkor remélhetnek, ha társulva építenek szennyvíztisztítót. Úgy viszont a csatornahálózat kiépítése milliárdos nagyságrendű beruházás, amihez most legfeljebb ha százmilliót tudnának megyei és régiós alapokból összepályázni.
A salgótarjáni székhelyű Észak-magyarországi Környezetvédelmi Központban úgy vélik: egyértelmű törvénytelenség a szennyvíznek a falu határában, a szántóföldekre való kiengedése. Azt tanácsolták, az esetleges következményekről érdeklődjünk Budapesten az illetékeseknél, vagyis a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőségen. A műszaki igazgatóhelyettes, Tolcsvai Rózsa azt mondta: ők csak szakmai felügyeletet látnak el, a talajterhelési díj kiszabásával, vagyis a bírságolással az önkormányzat élhet.
Vanyarcon viszont pillanatnyilag eltekintenek ettől.
A vanyarci önkormányzat már 1992-ben készített terveket úgynevezett gyökérmezős szennyvíztisztító működtetésére: ilyen a közelben a Balassgyarmattal szomszédos Szügyben épült Nógrád megyében elsőként. A vanyarciak 1995-ben pályáztak ennek megépítésére, ám nem nyertek ehhez állami támogatást. Három éve Kállóval, Erdőtarcsával és Erdőkürttel közösen nyújtottak be pályázatot a környezetvédelmi tárcához, itt sem nyertek. A szakállamtitkár levélben tájékoztatta az érintett polgármestereket, hogy 2015-ig ilyen jellegű beruházásra közvetlenül a tárcától nem remélhetnek pénzt. A Sapard és egyéb más pályazatokat ajánlották figyelmükbe, csakhogy azzal mindössze néhány tízmilliót tudnának a milliárdos beruházásba pótolni. Vanyarcon és a környező mintegy 25 településen csupán Jobbágyiban, Pásztón, Mátraszőlősön és Taron megoldott a szennyvíztisztítás.
