Az érsek érvekkel alátámasztott véleményét kiegészítette azzal, hogy a nemzetközi gyakorlatban "nem szokás szociológiai kutatásokat végezni" egy fennálló nemzetközi szerződésről, abból a célból, hogy azt megtartsa az egyik fél vagy sem. Erdő Péter itt arra a közvélemény-kutatásra utalt, amelynek elkészítéséről a kormány által nemrégiben a megállapodás értékelésére létrehozott bizottság határozott első ülésén. Az érsek mondanivalójának első részével kapcsolatban - hogy ti. nincs komoly ok a változtatásra - nem kívánunk állást foglalni. Abban azonban teljes mértékben igazat kell adnunk Erdő Péternek, hogy a vatikáni megállapodásként ismert nemzetközi szerződés változatlan hatályban tartása, módosítása, kiegészítése avagy felmondása nem a közvélemény-kutatás függvénye, hanem csak és kizárólag az alkotmányosságé.

A nyilvánosság sajnos nem sokat tud arról, hogy konkrétan mire is irányul ez a szociológiai vizsgálat, ugyanis a bizottság mind ez idáig semmi egyebet nem szivárogtatott ki saját tevékenységéről. A tény azonban, hogy az egyik érintett, vagyis a katolikus egyház hivatalos vezetése sem tudja másként kezelni a bizottság által kiadott közleményt, mint a nemzetközi szerződés közvélemény általi megszondáztatását, arra utal, hogy vagy ismételten átgondolatlan kormányzati kommunikáció áldozata lesz ez a rendkívül kényes terület, vagy a bizottság valóban úgy gondolja, hogy a széles közvélemény jogi kompetenciájára kell támaszkodnia egy alapvetően alkotmányossági szempontokat felvető probléma vizsgálatakor.

Meggyőződésünk szerint ezt a munkát kormányzati szinten csak egy hozzáértő, az alkotmányjogban, az állami egyházjogban és a vatikáni diplomáciában egyaránt jártas szakértői testület végezhetné el. A vizsgálat végkimeneteléhez semmi köze nem lehet annak, hogy a közvélemény mit gondol az állam és az egyház kapcsolatáról. Még akkor sem, ha az eredmény - vélhetően - nem térne el jelentősen a közelmúltban lefolytatott más vizsgálatokétól, amelyekből kiderült, hogy a közvélemény túlnyomórészt elutasítja egyes egyházak kiemelt állami támogatását és nyílt politikai szerepvállalását.

A komolytalan és szükségtelen konfliktusokat gerjesztő felvetések legfeljebb arra alkalmasak, hogy holmi politikai zsarolás vagy fenyegetés eszközévé változtassák az állam és az egyházak viszonyát szabályozni hivatott törvényeket. Ez megengedhetetlen; s ugyanúgy kimossa a talajt a világnézetileg semleges állam és a vallásszabadság elve alól, mint az, amikor stikában kiötölt anyagi juttatások, vagy a politikai haszonszerzés reményében bemutatott gesztusok révén próbálják különféle politikusok az egyházak kegyeibe kuncsorogni magukat, illetve az egyházak kísérlik meg kijárni maguknak azt, ami nem illeti meg őket. A vatikáni megállapodást a hazai állami egyházjog átfogó rendezésének és deregularizációjának, a közjogi keretek mindeddig elmaradt tisztázásának keretében lehetne értelmes módon felülvizsgálni, és nem lenne szabad ad hoc kezdeményezések, ötletelések darálójába vetni. A vatikáni megállapodás egyetlen szelete a fent jelzett jogszabályhalmaznak, s teljességgel lehetetlen és értelmetlen vállalkozás úgy gyógyítani egy beteget, hogy csak egy testrészére koncentrálunk, s nem az egész szervezetre. Már csak azért is, mert kiderülhet, hogy valójában nem a vizsgált testrész a beteg, hanem az azt működtető központi idegrendszer. Amire elsősorban és legfőképp szüksége lenne ennek a területnek, az a normalitás, az átlátható, alkotmányos szabályozás meggyökereztetése, amely kizárná annak lehetőségét, hogy a pártok - akár jobbról, akár balról -, vagy maguk az egyházak politikai és hatalmi játszmák áldozatává tegyék mindannyiunk egyik legszentebb magánügyét, azt, hogy melyik vallás tanítását követjük, ha egyáltalán, s melyik egyházat vagy felekezetet kívánjuk támogatni, ha egyáltalán.

Az elvtelen politikai sakkozás sem az egyházak javára, sem az egyházak ellenében nem fogadható el.

Könnyen belátható, milyen abszurd eredményre vezetne, ha a traumatológia, a növénytermesztés, a kamatpolitika, avagy a magyar labdarúgó-válogatott összeállításának súlyos kérdései a közvélekedés, és nem a vonatkozó szakmai elvek alapján dőlnének el. Márpedig az egyházpolitika kérdései sem kevésbé komolyak emezeknél.