A brit hadügyminiszter áprilisi nyilatkozata: Az afganisztáni Helmand tartományba küldött csapatoknak az a feladata, hogy biztosítsák az újjáépítést. A küldetést három év alatt, „egyetlen puskalövés nélkül” befejezhetik.

Az akkori hadügyminiszter John Reid volt, aki most éppen belügyminiszter, és Tony Blair egyik lehetséges utódának számít. Reid mindig frappáns válaszokkal vágja ki magát a nehéz helyzetekből. Amikor szemére lobbantották, hogy ifjúkorában belépett a kommunista pártba, így replikázott: „Igen, komcsi voltam. És valaha a Mikulásban is hittem.”

Reid áprilisi nyilatkozata óta több mint 30 brit katona esett el Afganisztánban. Amikor a hadügyminisztérium szóvivőjét egy héttel ezelőtt szembesítették előző főnökének kijelentésével, az ő válasza nem sikerült ilyen szellemesre. „Azt bizonygatta – olvassuk a glasgow-i Heraldban –, hogy a miniszter megpróbálta felkészíteni az embereket a várható nehézségekre, de a veszélyek nagyságát valószínűleg nem sikerült teljes egészében kommunikálnia.”

A jobboldali Daily Mail a legendás haditudósítót és népszerű történelmi írót, Max Hastingst küldte Afganisztánba, hogy találkozzon a katonákkal. A Guardian metazinja, a Wrap „kijózanítónak és megrázónak” nevezi Hastings beszámolóját.

„Egyetlen katona sem felejtette el John Reid kijelentését – idézi Hastings riportját a Wrap. – A Camp Bastion támaszponton állomásozó ejtőernyősök május óta 320-szor ’érintkeztek’ a tálibokkal. 300 000 karabély- és géppuskagolyót lőttek ki, és 2 500 esetben tüzeltek aknavetővel. A halottak száma 11, a sebesülteké 35.” (Mármint a brit halottaké és sebesülteké.)

A tartományi alkormányzó azt mondta Hastingsnek, hogy ha a külföldi csapatok kivonulnának, a tálibok három nap alatt megint Kabulban teremnének. „Hosszú, hosszú harcra kell számítanunk – vonja le a következtetést a haditudósító. – A kormány legalább utólag tájékoztathatná a brit népet, hogy mit keresünk Afganisztánban, és mi lesz az ára, ha ott akarunk maradni.”

A Guardian veterán tényfeltáró riportere, Peter Preston messzebbre megy el: „Nyugodtan elfelejthetjük az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek botrányát, mivel most nem kétszínű hazudozással van dolgunk, hanem ennél is rosszabbal: közönséges hülyeséggel. Támogattuk a Karzai-kormányt Kabulban. Segélyszervezeti embereink, felderítőink és kémeink ott voltak a terepen. És mégis ráléptünk erre az aknamezőre. Tágra nyitott szemmel, csöpögő nyállal.”

„Milyen következtetésre jutna egy értelmes lényekből álló NATO-kupaktanács – kérdezi Preston –, ha titokban ülésezne, s így őszintén beszélhetne? Csakis arra, hogy hiába jöttek akár a legjobb szándékkal, Afganisztán évszázadok óta a megszálló csapatok temetője.”

Ez már a Guardian szerkesztőinek is sok. Ugyanabban a számban, amelyben Preston szenvedélyes kommentárja megjelent, ezt olvashatjuk a vezércikkben: „Az északnyugati határon folytatott 19. századi gyarmati háborúkkal példálódzni nem több, mint vagdalkozás.”

Nem több, de a Financial Times legkevésbé sem vagdalkozó megfogalmazása szerint is „súlyosan alábecsülték, hogy a táliboknak milyen nagymértékben sikerült rendezni a soraikat”.

Miért kaptak új erőre a tálibok? David Rohde, aki a szrebrenyicai vérengzésekről írt riportjaiért 1996-ban Pulitzer-díjat kapott, egy rendkívül alapos cikkben adja meg a választ a New York Times hasábjain. Érdemes tanulmányozni, de a lényeg egyetlen szóban összefoglalható: ópium.

A parasztok mákgubót termelnek, mert jobban félnek a „hadúrnak” nevezett drogkereskedő haramiáktól, mint a kormánytól és az ENSZ-csapatoktól. A tálibok pedig összefognak a ”hadurakkal” a kormány és a megszállók ellen.

Afgánok támadják a visszavonuló brit és indiai csapatokat ez elsõ afgán háborúban, 1842