Az emberek is, minden bizonnyal, vagy inkább a történetek, amelyek egy emberről elmesélhetők. Ha valakiről kérdezték, mindig történetekkel válaszolt. (A jellegzetes Faludy-vers is történetet mesél, van benne egy epikus szál.) Talán azért, mert a jól kikerekített anekdotákban nem kellett érzelegnie. Talán azért, mert ez az, ami másokkal is megosztható egy másik emberrel kapcsolatban. Egy kis történet addig tart, amíg az emberek együtt vannak – nem kell és nem is lehet követni senkit a saját magányába, ahol csak ő van jelen.

Amikor 2005-ben négy városban kérdéseket kellett feltennem neki közönség előtt, zsúfolásig megtelt termekben, azon gondolkodtam, hogy miért hiteles a válaszadó szerepében. Nem tudom pontosabban mondani ennél: azért, mert szerette az igazi kérdéseket. És általában azokat a kérdéseket, amelyeket még nem tettek fel neki. Az álkérdésekkel szemben kelletlen volt. Történeteket mesélt, igen, néha ugyannak a történetnek a hosszabb-rövidebb variánsait, de a „mondd el azt, amikor…” kérés helyett sokkal nagyobb kedvvel, sokkal színesebben formálódott a szöveg, ha egy valódi kérdésre adott válaszban, mintegy szükséges kitérőként kanyaríthatta arrafelé a mondandóját.

Egy kései órában, az egyik költői estje után kérdezte meg, hogy ki az a klasszikus szerző, akinek a szövegei igazán magukkal ragadnak. Akiről nem a szakember hűvössége mondatja, hogy jó költő. A kérdés zavarba hozott. Ilyenkor egy nevet kellene mondani, esetleg kettőt vagy hármat. És kerestem, találtam is néhány nevet, persze, de őt nem a nevek érdekelték, azt hiszem, hanem a nevekhez fűződő viszony. Ezt a kérdést raktározom el tehát róla, mert azóta tudom, nem egy név az igazán jó válasz. Vagy kettő. Vagy három.

Faludy György