Oszlóban Budapesten
Ami biztos: egy közepes képességű, nyolcmeccses nyeretlenségi szériával Budapestre érkező együttes már az első félidőben háromgólos vezetést szerzett anélkül, hogy ezért bármilyen erőfeszítést kellett volna tennie. Nem mondom, a harmadik - Pedersené - óriási gól volt, ám a norvég középpályás aligha vállalja el az alapvonaltól három-négy méternyire a kapáslövést, ha nem tudja, hogy itt mindent lehet, mert ugyan mi van, ha kirúgja a labdát a stadionból? Akkor majd jön a következő helyzet, tetszés szerint...
Nem azért, mert olyan jók a norvégok. Hanem azért, mert annyira szétesett ez a magyar együttes; már, ha összeállt egyáltalán.
Az északiak falusi vagy kölyökmeccseken látható gólokkal jutottak 2-0-ás előnyhöz: előbb Éger adott szándéka szerint haza, valójában viszont "gólpasszt" Solskjaernak, majd Király kigurítása után Lőw a tizenhatoson cselezni próbált, de olyan ügyetlenül tette a labdát a jobb lábára, hogy Strömstad vidáman szerelte, és még derűsebben továbbított a jobb sarokba. Az ember meg nézett, hogy ez igaz lehet-e, miközben hinnie kellett a szemének, hiszen látta, amit látott...
A folytatás még e rettenetes fél óránál is nyomasztóbb volt. A győzni csaknem egy éve sehol nem tudó vendégek felszabadultak a nyomás alól, és - bár technikai képzettségük messze alulmúlja fizikai felkészültségüket - hirtelen futballozni kezdtek, olyannyira, hogy Strömstad és Pedersen egyenesen zsonglőrnek tetszett a gondolkodásban és futásban egyaránt bántóan lassú, az ellenfél akcióihoz bágyadtan asszisztáló magyarokhoz képest. Carew, a norvégok legkiválóbb futballistája pedig már-már kinevetette honfitársainkat, mert három-négy játékossal (?) szemben is fölényes biztonsággal tartotta meg a labdát, majd amikor elindult, úgy hagyta el szerencsétlen kísérőit, akár a valódi úszók a műkedvelő Moussambanit. Az 54. percben speciel Solskjaerral együtt lépett meg, de lelassított, mert minek kettesben szaladni, ha egyedül is simán el lehet jutni a kapuig? Így tehát társára bízta a befejezést, és nem döntött rosszul, mivel Solskjaer megszerezte a negyediket, jóllehet elszúrta a lövést. Labdája sokkal inkább hazaadás volt, mint Égeré, ám a magyar kapus a lábai között a hálóba engedte azt, miközben megannyi néző fogta a fejét: Király, te tetted ezt?
Már 0-4-nél is teljessé vált a blamázs, de ami azután következett, az volt az igazi megszégyenülés. A norvégok ugyanis szórakozni kezdtek - noha az ilyesmi meglehetősen távol áll tőlük -, és sétatempóban múlatták a hátralévő időt. Hál' istennek. Mert amennyiben olyan lendülettel játszanak, mint a második és a negyedik góljuk közti periódusban, úgy most valószínűleg "magyar-jugoszláv" eredményről (tudják, ugye, 1-7...) kellene beszámolni. Nem mintha az utolsó percekben megítélt kegyelem-tizenegyessel "kivívott" 1-4 bármivel is jobb hangulatot szült volna, elvégre a Vaduz vagy a Rabotnicki elleni kupateljesítményhez igazodó produkcióról egyéb nem mondható: semmi a köbön.
Aki csak arra jár, rúg a magyaroknak egy négyest...
Ennél csupán az a lehangolóbb, hogy a vereség nyomán olyanok is hevesen kritizálnak, akik az egész múlt héten arról harsogtak: ezt a válogatottat szeretni kell, Bozsikkal és Détárival, meglátják, új szakasz kezdődik. E bírálók szánalmasabbak a magyar válogatott tagjainál is, pedig ebben az egyetlen tekintetben nem egyszerű überelni az együttest.
A norvégok eltöltöttek egy kellemes estét Budapesten.
Mialatt a magyarok oszlóban voltak...
