Erre kellett számítania a kormányfőnek, amikor tegnap bejelentette, hogy a jövőben fizetni kell a patikában olyan gyógyszerekért is, amelyeket korábban ingyen adtak, fizetni kell, amikor szólítanak az orvosi rendelőben, fizetni kell minden kórházban töltött napért. Kevéssé vigasztaló, hogy a jövőben fájdalomcsillapítót már nemcsak a patikában lehet kapni, hanem például bevásárlóközpontokban is.

Az elkerülhetetlennek látszó háborúban ritka jó helyzetbe kerültek az egészségügyiek. Most a pácienseik nevében indíthatnak harcot azért, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, csak az állam adjon sokkal több pénzt. Márpedig ez nálunk sem fog menni. Sőt, a tegnap Brüsszelbe küldött konvergenciaprogram - GDP-arányosan - kevesebbet is szán az ágazatra. Mert kintről pazarlást látnak ott, ahol a bennlévők ínséget. Eközben egy nem gazdag országnak kellene rossz állapotban lévő lakosságát ellátnia a hadiipar után a világ legdrágább üzletága, az egészségipar legjobb termékeivel. Ehhez nem lehet elegendő költségvetési forrás. Amikor próbáltak külső pénzt, magántőkét bevonni, azt lenépszavaztuk. Az, hogy a gazdagok nyilvánosan megvegyék maguknak a jobb gyógymódokat, végtelenül sérti az emberek igazságérzetét. (Ettől még megveszik, de itt a látszat - a placebo - sokszor tényleg fontosabb a valóságnál.)

Mi marad? Mindenkitől egy kicsit több pénzt kell elkérni, mint eddig? Ez lenne a megoldás? Ezzel próbálkozik a kormányzat. Úgy, hogy még csak azt sem lehet mondani, hogy dupla vagy semmit játszana. Szimpla vagy semmit inkább. Ha minden sikerül, az sem hoz annyi pénzt, amennyi a rendszert felpörgetné.

Vajon miért vállalja egy számára egyébként is nehezen kezelhető időszakban a koalíció a politikai kockázatot, hogy olyan helyzetben vesz ki az emberek zsebéből pénzt, amelyben egyébként is idegesek: betegség, fájdalom idején?

Ok nélkül azonban egy kormányzat csak nem veszi magára, hogy a fejére olvassák: nem az egészségügy nyilvánvaló betegségeit kezeli, hanem a költségvetés bajait. Van rá esély és ígéret is, hogy nem ez történik. Hogy nemcsak az ágazat anyagi konszolidálására figyelnek, hanem arra is, hogy az egészségét vesztett ember kiszolgáltatottságát ne növelje még az is, hogy egy, a hétköznapi erkölcs és tisztesség szabályai szerint alig átlátható rendszernek kell alávetnie magát. Az ellátás minden szintjén elkért pénz fejében azt ígéri a reformot indító miniszter és a kormányfő, hogy a páciensek felemelhetik a fejüket, öntudatos megrendelőkké válnak. A maguk napi háromszáz forintjáért legalább ők próbáljanak költségtudatosan viselkedni. Az orvosoktól, akik óriási reformelhárító képességüket gyógyító jóindulattal is megtámaszthatják, ez nem várható el. Talán a betegektől, de hogy eközben nem fogják áldani a kormányzók nevét, az biztos.

Így ha a kormány a reformot nem folytatja olyan erővel, hogy legalább a szándékait az emberek is befogadják, akkor könnyen lehet, hogy most egy ügynek jót tett, de magának inkább ártott.