Dalmát kávézó, ez jutott nekem. Fönn a Szamárhegyen. Remek, gondoltam, minden szempontból hozzám illő lesz ez. A városka balkáni hangulatát is hívebben tükrözi, őrzi, mint mondjuk az Aranysárkány vagy a Régimódi vagy a Corner.

Kegyes volt hozzám a sors, mely a cédulkák közt matató kezet vezette. A Dalmát ugyanis kisorsoltatott számomra főterén a patinás városkának, mely három napon és három éjen át kinyitotta kapuit a kultúra előtt. A helyi vendéglősök ezen idő alatt egy-egy magyar írót, költőt, publicistát és más szóból élőt láttak vendégül, akik a számlát a hely és a helyzet ihlette írással egyenlíthették ki.

Dalmát. Dalmát. Dalmát. Milyen szép szó. Dallamos, bongó, mély, meleg. Harangzúgásszagú szó. Gazdag szó. Telített szó. Van benne tenger, ezernyi sziget, kopáran fehérlő hegyek sora; pásztor és nyája, halász és hajója, megannyi nép, szín, nyelv, íz, néha vidáman, néha véresen, vadul vegyülve.

Dalmát. Benne bong a múlt. Római légiók, gótok, avarok, a gazdag Velence, és aztán mi, ugye. Magyar persze sosem volt e táj, de a magyar korona része nagyon is. Könyves Kálmán 1105, Horvátországgal együtt, úgy van, jeles, mehetsz, fiam, a helyedre. Nem a mienk volt, de a mi államunké. Ez sem kevés. Ez is köz. Királyi székhely is volt itt, IV. Béla idején, már amennyire futás közben székelni lehet.

Dalmát. Dalmát. Dalmát. Kicsit a mienk is. No meg talján, szerb, horvát, francia, osztrák. És bizony jugoszláv. Az is jó. Én szerettem azt is, Jugoszláviát. A megboldogult országot, amely a maga akaratából lett diadalmasan, és a maga akaratából pusztult el véresen, szennyesen. Az öngyilkos ország.

Dalmát. Dalmát. Dalmát kávézó. Nem baj az. Egy békebeli kávéháznak igenis volt konyhája. Valamit biztosan összerittyentenek itt is. Hisz a dalmát konyha nem bonyolult. Parasztkonyha az, pásztorkonyha, halászkonyha, katonakonyha. Nem kell hozzá, csak egy rezsó vagy egy kemence vagy egy tűz. Meg egy jó cseréptál, bogrács, rostély, nyárs, és sok friss nyersanyag, hús, hal, zöldség, gyümölcs.

Dalmát. Dalmát. Dalmát konyha, remegett bele a gyomrom, miközben kaptattam fölfele. Végtelenül egyszerű és végtelenül gazdag is; benne van a tenger fuvallata, a legelők illata, a sokféle népség összekeveredett múltja. A dalmát tál néptál, múlttál, időtál.

Dalmát. Dalmát. Dalmát. Spekuláltam útközben, vajon mivel lepnek meg majd ott.

Milyen jólesne egy kis djuvec, ez a nagyszerű, nyárízű, dalmát rizses lecsó. Vagy egy jó kis savanykás plucica, vagyis citromos jughurttal üdített zöldséges báránytüdőleves.

Talán valami kebabot kapok, mely minden balkáni konyhában föllelhető, és amelynek dalmát változatához nem is kell semmi konyha: fél kiló marha- és fél kiló sertéshúst kell ledarálni és öszszedolgozni hagymával, sóval, borssal, kis vízzel, kolbászkákat sodorni a masszából, és már lehet is tenni a parázs fölé.

De lehet, hogy muckalica lesz, hisz az is oly egyszerű: húsdarabkákat kell nyárson megsütni hozzá, majd azokat belekeverni lényegében egy lecsóba, ami abban különbözik csak a klasszikus alaptól, hogy van benne fokhagyma és petrezselyem is.

Esetleg hal kerül. Hisz ha tenger nincsen is, itt a Duna alant. Abban is megteremnek a halak, amelyekből a csodálatos dalmát halpörkölt készül, a brodet na dalmatinski nacin, hagymával, paradicsommal összefőve, petrezselyemmel, zellerrel, sóval, borssal, kevéske ecettel ízesítve, és aztán rizzsel föladva.

Dalmát. Dalmát. Dalmát. Jó messze van, a fene egye meg. Útközben többször is megálltam, helyi lakosokkal értekeztem, tudakoltam, nem tévesztettem-e irányt. Nem, és megtudtam azt is, hogy a hely utcájáról nyerte el nevét, az utcanév pedig az egykor itt élő, Dalmáciából érkezett horvátok emlékét őrzi. Aha, gondoltam: tehát a várost kevélyen uraló szerbek ide zsuppolták ki a horvátokat. Tehát ez egy gettó. A másság, a kisebbség helye. Éppen nekem való. A katolikus Vácon is a református Kisvácot szeretem leginkább.

Utam során elmesélték, hogy még ma is vannak élő nyomai ennek; esténként néha ősi horvát dalok nyomják el a tücsökciripet. Talán szerencsém lesz, és igaz dalmát dallamok zengnek majd, miközben kortyolgatom a dalmát borokat, a borostyánkősárga vugavát vagy a mélyvörös, sűrű dingacot, plavacot.

Dalmát. Dalmát. Dalmát. Illett e szó a városrészhez is, amelybe értem: apró telkeken fehér kőházak sorakoztak összesímulva, zömük új építésű, de néhány kis parasztház és présház emlékeztet arra, amiről kalauzaim is referáltak, miszerint szőlődomb volt ez egykoron, majd gyümölcsös, szegény népeknek helye, mely láthatóan most nem az.

Dalmát. Dalmát. Dalmát. Mondták azt is, hogy új épületben székelő, ám mégis patinás hely a Dalmát; évek óta kulturális központ, egy neves alternatív művész érdekeltsége.

Istenem, hát még a szent művészet szelleme is körbeleng, átitat, átszellemít majd e három napon át.

Ráadásul nem is akármilyen, de alternatív.

A művész - mondták el ezt is - igen kedves, barátságos pofa, asszonyáról nem is szólva, aki végtelenül aranyos asszony, született vendéglátós, közvetlen, mosolygós, beszédes. Én roppantul kedvelem az ilyes asszonyokat, érthető tehát, hogy szívemben mind nagyobb örömmel ballagtam a nyitott kapuk városában a Szamárdombra föl.

Ekkor már bizonyosan tudtam is, hogy a penzummal sem lesz semmi gond. Oly gazdag, színes, kimeríthetetlen a téma, a város, a táj, a név, a hely, hogy a bőség zavarával kell majd küzdenem, ha munkához fogok.

És e bizonyosságom nem rendült meg akkor sem, mikor a Dalmát kávézó kapujához érve annak rácsán egy kézzel írt lapot találtam, mely tudatta, hogy a hely zárva van, és másnap se nyit ki, talán csak este.