Az embert persze elérheti a baj ágyban, párnák között is, de általában még ezek a bajok is kívülről származnak: nem érnék el őt, ha nem mászkált volna ki a szobájából, és nem szedett volna össze odakinn mindenféle nyavalyát, idegességet, párkapcsolatot. Szóval bedeszkázni azt az ajtót, csak a számítógéppel tartani kapcsolatot, legfeljebb egy-egy pizzaküldeményt engedni néha a szobába. Ez lenne a bajtalan élet receptje. Szép recept, jó recept, csak betarthatatlan. Nem is azért mondta Pascal, hogy betartsuk, hanem hogy lássuk, milyen bajos dolog az élet.

A sok bajhoz, amely a polgárt (hisz csak a polgárnak van saját szobája!) odakünn, a világban érheti, az utóbbi időben két újabb baj társult: a kimászkálókat a világ bármely pontján felrobbanthatják és túszul ejthetik. Vannak persze különösen robbanékony pontok és olyan helyek, ahol úgy fogdossák a túszokat, mint álmos kiskocsmában a legyeket. De a lehetőség mindenütt fennáll. És aminek a lehetősége fönnáll, az előbb-utóbb meg is történik. Tapasztalatunk szerint mindig mással persze (tudjuk: mindig mások halnak meg), egészen addig, amíg aztán egyszer velünk. Nem az a felfoghatatlan, hogy megtörténik, hanem az, hogy pont mivelünk.

Aki volt már felrobbantva vagy túszul ejtve, tudja, miről beszélek. Én még nem voltam, úgyhogy nem tudom. Csak beszélek. Pontosabban, azt már tudom, hogy felrobbanthatnak és túszul ejthetnek. És ez is épp elég nagy tudás. Ahhoz mindenesetre elegendő, hogy rabul ejtsen, delejes hatása alá kerüljek, lássam magamat túszként makogni és eltűnni egy felrobbant repülőgép, autó, lakóház lángterében. Lássam, mert hisz ezt látom a képernyőn szüntelen. A túszejtő akció képét a nézettségi, azaz bevételi mutatók túszává lett média sokszorozza meg és változtatja globális ténnyé. Ma már alig van túsz, akit ne kamerák előtt kínoznának vagy aláznának meg, fejeznének le, kényszerítenének ilyen-olyan fenyegető üzenetek, politikai követelések beolvasására, meggyőződések hirdetésére, töredelmes vallomásra, vallások fölvételére, hogy aztán az így készült házi videót, zsarolófilmet a médián keresztül globálisan terjeszszék, olyan pszichológiai atmoszférát teremtve, hogy a Föld bolygó valamennyi polgára potenciális túsznak érezze magát, így éljen, utazzon, vállaljon más országban munkát.

A tússzal minden megtehető. A túsz élete - puszta fizikai élet, amelyet bármikor el lehet venni, s amelyet többnyire el is vesznek tőle. A túsz korunk igazi homo sacer-e. (Igen, a túsz, és nem a terrorista, nem a "törvénytelen harcos", mint azt Giorgio Aganben kiváló olasz filozófus, a "homo sacer" fogalmának újraalkotója és aktualizálója véli.) A homo sacer a régi Rómában az az ember volt, akit valamilyen főbenjáró vétke az emberi közösségből kizárt, s ezért nem vonatkoztak rá többé a közösség írott és íratlan szabályai: senki lett, nem ember, életét bárki elvehette, mert nem számított már emberi életnek, puszta élet (vita nuda, bare life) volt csupán. Nos, pontosan ilyen élet a túsz élete. Ebben különbözik a fogolyétól: hadifogolyétól és börtönrabétól egyaránt.

A foglyul ejtett akkor válik tússzá, ha életével, testi épségével, egészségével (hisz mi egyebe marad a túsznak puszta testén, biológiai létén kívül?) másokat zsarolnak. Persze a túsz puszta életével csak olyanokat lehet zsarolni, akiket a túszhoz a meghitt szeretet nem formális vagy az erkölcsi és politikai felelősség érzelmileg is színezett, de alapvetően formális kötelékei fűznek: szülőket, házastársakat, rokonokat vagy különféle közösségeket, intézményeket, olykor egész államokat. Cserébe a túszok testi épségéért, életéért, szabadságáért, egészségéért a túszejtők - mondjuk - pénzt és szabad elvonulást követelnek, vagy ilyen-olyan engedményeket, politikai, katonai lépéseket akarnak kicsikarni. A túszejtők (illetve azok, akik mögöttük állnak) olyan jogos vagy jogtalan magán- vagy politikai célokat akarnak elérni, amelyek vagy eleve irracionálisak és elérhetetlenek, vagy az érvényes politikai és gazdasági játékszabályok betartásával nem érhetők számukra el (esetleg nem itt és most azonnal), vagy amelyeket egyszerűen politikai tehetségtelenségük, szakmai hozzá nem értésük, érzelmi túlfűtöttségük miatt nem képesek elérni törvényes úton. A célokhoz vezető utat a terrorral, a mindenkori türelmetlenek eszközével vélik lerövidíteni, ez az út azonban nem az áhított célokhoz, hanem a temetőbe vezet, és persze nemcsak az áldozatok számára.

Mit érdemel az a bűnös, akinek az élete a kezemben van? A túsz ugyanis bűnös. Puszta létezése tanúskodik ellene. Túszléte természetesen. Élete kiváltható zálogtárgy a túszszedő kezében. Ha nem váltják ki, elveszett. Bár lehet, hogy akkor is elveszett, ha kiváltják. Ez egy ilyen üzlet. Itt az eladók piaca érvényesül, nem a vevőké. Az eladó diktál, a vevő kétségbeesetten teljesít. Ha a vevő az állam, akkor esetleg nem teljesít. Nem hátrál meg. Dacol a zsarolókkal: "terroristákkal nem tárgyalunk!" Legalábbis nyilvánosan nem, informálisan azonban gyakran nagy alkuk zajlanak a színfalak mögött. Már ha a túszejtést, a zsarolást, a terrort a kereskedelem részének tekintjük. A világkereskedelemnek azonban mind jelentősebb hányadát teszi ki a tiltott termékekkel - rabszolgákkal, kábítószerrel, fegyverrel, emberi szervekkel - való feketekereskedelem. A túszejtő - az is, aki magáncélokat és az is, aki politikai célokat követ - emberi élettel kereskedik. Bár ami azt illeti, a legális kereskedelemben is igen gyakran folyamodnak a zsarolás - persze csak a pszichológiai zsarolás - eszközéhez: amikor például a vevőt azzal a kilátással zsarolják, hogy mindenféle rossz (betegség, kár, veszteség) fogja érni, ha nem veszi meg ezt vagy azt a terméket.

Ó, a kereskedelmi reklám túlkapásai! Ámde mik ezek a túlkapások az államok és szervezett politikai (vallási, ideológiai) csoportok túlkapásaihoz képest! Amikor az állampolgárt zsarolják azzal, miféle rettenetes nagy rossz vár rá a közeljövőben, ha most e kis rossz piruláját nem nyeli le zokszó nélkül. A zsaroló intonációja eközben egészen eltérő lehet: követelőző, parancsoló, de könyörgőre is foghatja. Mint a szülő, aki a szeretetével zsarolja gyermekét (avagy megfordítva: gyermeke őt), hogy ha nem teszi meg ezt és ezt, akkor megvonja tőle szeretetét, gondoskodását, magyarán: megvonja magát tőle. A gondoskodó állam, ez a jó szülő is így zsarol, s közben esetleg még szét is tárja a kezét: "Engem is zsarolnak, kéremszépen." A gondoskodó államot például Brüszszelből zsarolják: ha nem teszed meg ezt meg ezt, akkor megvonjuk tőled szeretetünket és gondoskodásunkat. És persze Brüsszelt is zsarolják valahonnan. Zsarolják a nagy nemzetállamok, zsarolják a multik, zsarolják a kíméletlen körülmények, zsarolja az idő. Így jutunk egyre följebb, egyre magasabbra, a legfőbb zsarnokig és zsarolóig, aki azzal zsarolja az embereket, hogy ha nem lesznek jók, akkor úgy veszi el az életüket, hogy tényleg meghalnak, nem fognak részesülni a nagy ráadásból - az örökkévalóságból. A zsarolási lánc, mint látjuk, úgyszólván égig ér.

De ha már az állam kisded zsarolásainál tartunk, mit érdemel az az állam, amelyik saját állampolgárai életével zsarolja a világot? Mi a teendő akkor, ha jól kiképzett terroristák - puccsal vagy csellel, netán valódi szándékaikat elleplezve, manipulált vagy szabad választásokon - túszul ejtenek egy egész államot, és annak lakosságával (saját népükkel, saját társadalmukkal) bánnak túszként? A rettegés gúzsába kötik, foglyul ejtik, bezárják az államba, és közben ennek az államnak a pusztító potenciáljával zsarolják szomszédaikat vagy az egész világot. Mintha csak azt mondanák: tessék, próbáljátok csak meg kiszedni a karmaim közül a túszokat, meglátjuk, hány marad életben, meglátjuk, mit szól a dicsőséges túszmentő akciótokhoz, az erőszak rettenetes következményeihez országotok és a világ közvéleménye! Nos, a közvéleményt a média csinálja, és az, ami ilyenkor látszik, gyakran rosszabb színben tünteti föl a túszszabadítókat, mint a túszejtőket. Hiszen mit lát a közvélemény? A túszejtők még alig öltek meg valakit, a túszszabadítók meg a túszejtőkkel együtt egy csomó túszt is megöltek. Hogyan lehettek ennyire meggondolatlanok, érzéketlenek, hogyan kockáztathatták szabadítóakciójukkal a túszok életét? Mit ér a szabadítás, ha a túszok épp a szabadítóakcióba halnak bele?

Az igazság az, hogy a túszok élete már jóval a szabadítóakció előtt véget ér. A túszok nem szabadságuktól megfosztott rabok, hanem élőhalottak. Nem szabadságukat, hanem életüket vonják meg tőlük. Ez a megvont élet a túszejtők kezében van. A szabadítóakció, ha sikeres, onnan ragadja ki. Annyi életet, amennyit tud. Nem a túszok szabadságát adja vissza, hanem életüket. Szó szerint feltámasztja őket. A túszok a halálból jönnek vissza. Ezért bolyonganak olyan sokáig idegenül, zavarodott árnyékokként ezen a világon csodás visszatérésük után. Úgy viselkednek szinte, mint halálos betegségből lábadozó nagybetegek.

Nos, aki folyton kimászkál szobájából, most már ennek tudatában mászkáljon ki. Úgy tekintsen önmagára, mint potenciális túszra, a túszokra pedig úgy, mint élőhalottakra, s ne mint szabadságuktól megfosztott foglyokra. A túszokat nem fogságban tartják, hanem halálban tartják fogva. Ebből próbálja kiszabadítani őket a túszmentő akció. Akár sikeres, akár sikertelen. Keményen hangzik ez, de a világ, amelybe megérkeztünk, igen-igen kemény világ. Senkit ne tévesszen meg kibélelt világpáholya kényelme, ahonnan a világot nézi, mert a következő pillanatban már csak azt fogja látni, ahogyan felrobban alatta.