Ezekben a napokban tehát százezernél többen kezdik meg úgy középfokútanulmányaikat, hogy csak egy dolgot tudnak biztosan: négy további évetkell tanulóként eltölteniük. De hogy ennek a négy esztendőnek mi atartalma és mi a lehetséges haszna, arról e pillanatban kevesebbetlehet tudni, mint korábban bármikor.

Hiszen a középfokú oktatás mindkét pólusán baj van. Baj van ott, ahol a meghosszabbított tankötelezettség nem teremt új helyzetet: az érettségit adó képzésben - ilyenben vesz részt a most középiskolába kerülők mintegy kétharmada - a rendszer tömegesülése, végiggondolatlansága és átjárhatatlansága okozza a legtöbb gondot. De még nagyobb a baj a túlsó végen: az érettségit nem, csak a munkaerőpiacon később vagy állásra váltható, vagy teljességgel hasznavehetetlen szakmát adó szakiskolai hálózatban, ahol - különösen a rendszerváltás gazdasági átrendeződése óta - gyakorta a megúszás, a gyerek parkoltatása a cél. Addig, amíg muszáj, aztán ha leketyeg a törvény szabta határidő, már mehet is Isten hírével. Most viszont tizennyolc éves koráig bent kell tartani az iskolahálózatban, mert ezt írja elő a jogszabály.

Ha ezt az oldalt nézzük, különösen reménytelennek tűnik a helyzet. Korunkban, amikor a felsőoktatási pontszámokon és az érettségi apró-cseprő ügyein kívül más oktatási kérdés nem nagyon éri el a tömegkommunikáció formálóinak és fogyasztóinak ingerküszöbét, gyakorlatilag szó nélkül marad annak a mintegy százharmincezer fiatalnak az ügye, akik ma érettségit nem adó szakiskolai, illetve szakmunkás-iskolai képzésben részesülnek. Hogy összegezzük: ők azok a javarészt szegény családokból, gyakran falvakból vagy a városok szegénynegyedeiből érkező tizenévesek, akik iskolázatlan, nemritkán munkanélküli szüleik hozott hátrányát termelik újra ezekben az intézményekben. Ők az általános iskolák bukdácsolói, az elégséges rendűek, a máshová túl gyengék. Ők azok, akiknek fele a szakiskola első félévében minimum egy tárgyból garantáltan meg fog bukni. Nem azért, mert túl magas a léc: hanem azért, mert itt igazolódnak fényesen az olyannyira utált nemzetközi felmérések. Ők azok, akik nem tanultak meg rendesen írni és olvasni az általános iskolában, nincs annyi muníciójuk, hogy hasznosítsák az új információkat. Nem tudnak tanulni, képtelenek megoldani a mindennapi helyzeteket, a hagyományos, "jó gyerekekre" kitalált pedagógiai eszközök csődöt mondanak az esetükben.

A magyar iskolarendszer nincs felkészülve arra, hogy értelmes foglalatosságot nyújtson nekik tizennyolc éves korukig. Pláne nincs felkészülve arra, hogy az okítás után úgy engedje ki őket az életbe, hogy az út ne egyenesen a munkanélküli-ellátásba vezessen. (Ma a húsz és huszonnégy év közöttiek egyötöde nem csinál semmit. Nem tanul és nem dolgozik. Ez az adat nemcsak a szakoktatás, hanem a puszta érettségit nyújtó képzés mély válságát is tükrözi.) A magyar iskolarendszer rutinja e pillanatban legfeljebb odáig terjed, hogy elbuktatgatja-ellökdösi a szakiskolák növendékeit addig, amíg be nem töltik végre a tizennyolcat. Ahogy eddig is megoldatlan volt a szakiskolából gyermekszülés, kenyérkereset vagy épp letöltendő börtönbüntetés miatt távozók élete, akárcsak azoké, akik rendben megszerezték a megszerezhető végzettséget, hogy aztán bizonyítvánnyal a kezükben ne tudjanak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Hogy is tudnának? Hiszen alapműveltség, tanulási készség híján nem lelnek rá az esetleg kínálkozó lehetőségekre; ha pedig olyanok nincsenek, hát képtelenek tovább képezni magukat. A multik így gyakran tapasztalják, hogy nehéz szakképzett munkaerőt találniuk. A kínálat javarészt szakképzetlen érettségizettekből és fejlődésre képtelen fiatal szakmunkásokból áll. Ördögi kör.

Ne kicsinyeljük le ezt a problémát, hiszen három-négy, a jövő héttől immár középiskolás gyerek közül legalább egyre igaz mindaz, amit eddig leírtunk. A másik két-három legalább az eleve esélytelenséggel nem szembesül. Rajtuk kevesebb is segíthet, mint egy csoda.

Igaz, az csaknem csoda lenne, ha a mostanra totális káoszba süllyedt, érettségit adó középfokú képzést belátható távon belül - mondjuk egy emberöltőnyinél rövidebb idő alatt - sikerülne rendbe tenni. Annak ellenére, hogy az elmúlt húsz év történéseinek az adott pillanatban mindig volt valami racionális mozgatórugójuk - ha gyakran csak aktuálpolitikai is -, a végeredmény maga lett a téboly. Európa legziláltabb középfokú oktatási rendszerét sikerült úgy megteremteni, hogy az adott kormányok tulajdonképpen mindig jobbítani akartak. A régi dicsőséget óhajtotta vissza az állam, amikor a nyolcvanas évek végén engedélyezte a nyolcosztályos gimnáziumok elindítását. Egy új szisztéma alapjait vetette meg a rendszerváltó hatalom, amikor a kilencvenes évtized közepén kidolgozta az úgynevezett hat plusz hatos rendszert. A hat év alapozást hat évre elnyújtott, így alaposabb oktatásra módot adó középfok követte volna, azon belül pedig lett volna egy képzési határ a tizedik évfolyam végén. Az úgynevezett alapműveltségi vizsga afféle kisérettségiként szolgált volna, s ezt a szakiskolák alapozó évfolyamai végén is letehették volna a diákok - egyfajta ugródeszka lehetett volna ez a majdani továbbtanulás, a felnőttképzésben való részvétel, az érettségi irányába.

De hát jót akart az a konzervatív kormány is, amely az ezredfordulón megálljt parancsolt ennek a reformnak, és a nyolc plusz négyes rendszer mellett tört pálcát. Jót akart, mert a hagyományőrzés jó dolog: más kérdés, hogy a tizennyolc évig tartó tankötelezettséggel épp a nyolc plusz négyes iskolafelosztás fér a legkevésbé össze. Hiszen a nyolcosztályos alapozó időszak aránytalanul hosszú, a négyosztályos középfok pedig túl rövid. Arról nem is beszélve, hogy a szakiskolák hagyományos sikertelensége pontosan mutatja: a nyolcosztályos általános iskolák - habár ez a mellettük kardoskodók egyik leghangsúlyosabb érve - ma sem képesek "életre szóló" munícióval felvértezni azokat, akik esetleg ezen a ponton egyszer és mindenkorra befejezik az irodalommal, történelemmel, természettudományokkal való ismerkedést.

Jót akart a legutóbbi liberális oktatási kormányzat is, amikor utolsó erejével legalább a nyolcosztályos gimnáziumokat megpróbálta kivonni a zűrzavaros rendszerből. Jót akart, de gyengeségét képtelen volt véka alá rejteni, hiszen az utóbbi négy évben világossá vált: még koalíciós partnere torkán sem képes lenyomni a Nemzeti alaptantervből és a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettségből logikusan következő szerkezeti változást. Jó példa erre annak a sikeres hatosztályos tagozatot működtető budapesti gimnáziumnak az esete, amelyet a felszámolástól csak az utolsó pillanatban bedobott fővárosi mentőöv szabadított meg. Az iskola megmenekült, de hatosztályos tagozatát kénytelen volt feladni. A miértre egyetlen válasz érkezett: a főváros illetékes szocialista főpolgármester-helyettese "nem szereti a hatosztályos képzést".

Ha hiszik, ha nem, ma tulajdonképpen két tényező határozza meg, hogy melyik iskolának van úgynevezett szerkezetváltó, magyarán hat- vagy nyolcosztályos tagozata. Az egyik, hogy az adott fenntartó önkormányzat illetékese "szereti-e" az efféle kísérleteket. A másik, hogy a tágabb-szűkebb régióban van-e már olyan súlyos a gyerekhiány, hogy az iskolák rákényszerüljenek az efféle lefelé terjeszkedésre. Az adatokból látható, hogy Budapest és Pest megye mellett Tolnában és Bács-Kiskunban várja arányaiban a legtöbb szerkezetváltó hely a kisgimnazistákat (nagyjából két, hagyományos keretek között tanuló gimnazistára jut egy másmilyen), míg Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg a konzervatív, négyosztályos gimnáziumi képzéshez látszik ragaszkodni (ott tízből kilenc hely ilyen). Vagy pedig - és ez a valószínűbb - az utóbbi régiókban nem folyik olyan verseny a gyerekekért, hogy megérné emiatt szerkezetet váltani.

Pontosabban: a szülőkért nem versenyeznek ott az iskolák. Hiszen egy tíz-tizenkét éves gyerek elméje és jelleme még csak alakul. Nincs az a felvételi, amely kimutatná, mi lesz belőle. Annál többet árul el a pedagógus gyakorlott szeme számára a szülői háttér; az a kívánatos gyerek tehát, akinek iskolázottak, konszolidált körülmények között élők a szülei. Őt érdemes megfogni, őt érdemes tanítani - vele különösebb erőfeszítés nélkül is jó eredményeket lehet ugyanis elérni.

Mert téved, aki azt hiszi, hogy a mostani szerkezetváltás elsősorban a kínálkozó pedagógiai lehetőség mind alaposabb kiaknázását célozza. Ha így volna, azt látnánk, hogy a hatosztályos gimnáziumokban önálló pedagógiai program alapján, a folyamat egészét végiggondolva okítják a gyerekeket, és elsősorban azt tartják szem előtt, hogy előbb kedvet csináljanak a tanuláshoz, megtanítsanak tanulni, majd a könnyebbtől a nehéz felé haladva elsajátíttassák mindazt, ami a sikeres érettségihez és továbbtanuláshoz szükséges. Egy hetedikes osztályban miért ne lehetne akár fél éven át közösen olvasni egy izgalmas regényt, ízekre szedve a cselekményt és a nyelvi eszközöket, közben mintegy mellékesen megtanítva mindazt, amit értő olvasásról, műelemzésről tudni érdemes? De bármily logikusan hangozzék is ez, egy átlagos hatosztályosban más történik. Egyszerűen elnyújtják a klasszikus gimnáziumi tananyagot, és a hetedikesekkel olvastatják az Iliászt, a nyolcadikosokkal elemeztetik az Antigonét. Sejthető, milyen eredménnyel.

Így ennek semmi értelme. El kell végre szakadni a megcsontosodott szokásoktól, az évszázados tradíciótól, és a XXI. század igényei szerint kell megszervezni a magyar oktatást. A reformot - illetve annak mostani megcsúfolását - ki kell venni az iskolák és fenntartóik kezéből. Határozott állami koncepcióra van szükség. Olyanra, amelyet el lehet fogadtatni a társadalom széles rétegeivel, és amelyet határozott, egymásra épülő lépések révén, egy nem felrúgható, nem kioltható koncepció véghezvitelével teljes körben érvényesíteni lehet. Ennek az új stratégiának az öszszes égető kérdésre választ kell adnia. Garantálnia kell, hogy a felnövekvő generáció lehetőleg minden tagja olyan képzést kapjon, amilyenre szüksége van - legyen az modern, átfogó szakképzés vagy továbbtanulásra felkészítő érettségi. A képzési idő - a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettség - alatt a lehető legtöbb, hasznavehető, továbbfejleszthető tudásra tegyen szert. A rendszernek ezért racionálisnak és átjárhatónak kell lennie, alkalmasnak arra, hogy a megkezdett iskolát máshol, esetleg máskor folytassa a diák.

A kormány feladata, hogy eldöntse, a most élesben és párhuzamosan futtatott "emberkísérletek" közül melyiket tekinti sikeresnek. Ha eldöntötte, ki kell dolgoznia a rendszer átalakításának programját. Azt követően meg kell teremteni a szükséges törvényi hátteret, majd neki kell fogni a reformnak. Egy biztos: ha ebben a négyéves ciklusban idáig nem jutunk el, semmi esélyünk arra, hogy legalább a mostanában megszülető gyerekek végre egy értelmes, jó iskolarendszerben kezdjék meg a tanulmányaikat.