Isten fizesse meg - próbáltam viccelődni, de a sebzett tekintet láttán visszakoztam. Hogy is tudnám elmagyarázni, hogy a szponzorálás lényege éppen az önzetlenség, a viszonzás pedig az, hogy a segítőnek hosszú távon nő a reputációja? Most sértsem meg őket azzal, hogy amire gondolnak, az valójában reklám? Hogy kvázi hirdetést vásárolnak, amikor elvárják, hogy a művész neve mellett ott díszelegjen az övék is? Különösen, hogy ez a mentalitás mára mély gyökereket eresztett a magyar kultúrában: maga a nagyságos minisztérium kezdte, hogy az általa - az állampolgárok adójából - fenntartott intézményekre kiszögeltette a hivalkodó táblát, amely országgal-világgal tudatja, kiben kell tisztelni a gazdát.

Ezek után érthető, hogy a régi-új kulturális miniszter első interjúiban jószerével egyetlen konkrét lépést nevezett meg a kultúrát érintő tervei közül: a brit Arts & Businesshez hasonló, az üzleti szférát a kultúrafinanszírozásba bevonó, állami gardírozással működő szervezet létrehozását. A gondolat tetszetős, hiszen mindenki látja, hogy az állam képtelen egymaga állni a színházak, múzeumok, zenekarok és filmek büdzséjét. A mindenkori kulturális tárca mindenkori költségvetésének beruházási keretét a Fidesz-kormány évtizedekre előre elköltötte a pesti Művészetek Palotájára, az intézményi büdzsét pedig évről évre terheli a zárolásnak becézett központi megvonás. Az üzleti szféra ráadásul látványosan rászorul a jó tanácsra: mint a felmérésekből kiderül, a legnagyobb cégeknél is inkább a karitatív nekibuzdulás, a személyes kapcsolatok döntenek, amikor a kultúra támogatására kerül a sor - fontos lenne tehát valamilyen, a keresletet és a kínálatot rendszerbe foglaló, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű szervezet életre hívása.

A baj csak az, hogy Magyarországon e pillanatban nemcsak a majdani Arts & Business háttere és szervezete, hanem az azt befogadó kulturális közeg is bizonytalan. Nemcsak azt nem tudni, ki és miként fogja kialakítani az őszre ígért céget, hanem azt sem, milyen az a kulturális szervezet, amelynek finanszírozásához az állam segítőket keres. Lesznek-e kiemelten kezelt nemzeti intézmények, és ha igen, melyek? Milyen terhet vállal magára az állam, mit hagy az önkormányzatokra, és miben vár privát támogatást? Hajlandó-e lemondani az adók, illetékek egy részéről, hogy ezzel is ösztönözze a kulturális költést? (A műemlékügy nagy fájdalma, hogy húsz éve minden költségvetés megszavazásakor megbuknak az ilyen értelmű módosító javaslatok.)

És ami a legfontosabb: mit tesz le az asztalra maga az állam? Hiszen a brit példát lehet csodálni, és az is elképzelhető, hogy egy erős ügynökség valóban meg tudja mozgatni az üzleti szférát a kultúra érdekében. De ne felejtsük el, hogy Nagy-Britanniában van a mérlegnek másik serpenyője is. Abban pedig ott trónol a szerencsejáték-bevételből finanszírozott lottóalap a maga évi sokszázmillió fontos kulturális költésével. Amihez képest az Arts & Business csak lutri.