Partra vetett szimbólumok
Meg is lehet érteni az igyekezetet, hiszen nem akárkik érkeznek a hajóval: fővárosi polgármesterjelölt, politikusok, írók, költők, szabadúszók. Ráadásul ők lennének azok, akik évtizedes Csipkerózsika-álmából ébresztenék fel a várost, vinnének némi pezsgést a korábban aktív kulturális életéről ismert település rutinos mindennapjaiba. A meghoszszabbított nyitva tartást helybéli galériatulajdonosok, vendéglősök kezdeményezték, akik úgy gondolták, ez az amúgy egyszerű fogás csodát tehet: azokat is idevonzhatja, akik nem csak a marcipánért vagy alkalmi szőttesért lépnék át a városkaput. Dietz Ferenc polgármester ennek érdekében az eseményre kovácsolt, súlyában is tekintélyes kulcsot dob a Dunába. A korai záróra süllyed így el szimbolikusan, ám tényleg csak szimbolikusan: a kulcs végére ugyanis előrelátó kezek horgászzsinórt kötöttek.
- Százezer forintba került a kulcs, mégsem dobhatjuk csak úgy a folyóba - magyarázza Dietz mentében, hogy miért kell a szimbólumot három nap múlva kihúzni. Fesztivál ugyanis jövőre is lesz.
Már ha a körülmények engedik. Pedig minden szépen, ötletesen indult. Péntek este a Fő téren ejtették meg a sorsolást: ekkor híres-neves költőket-írókat párosítottak össze vendéglőkkel (az aktust díszpapírra nyomtatott vízum szentesíti), hogy egy-egy törzsasztal mellett kedvükre alkothassanak Szentendréről, kötetlenül. A szövegek antológiába, a kéziratok a Pest Megyei Múzeum archívumába, a költők pedig a mennyekbe mennek, hiszen a felolvasások közti szünetekben a messze földön híres vendéglátás gondosságát élvezhetik. Már ha élvezhetik. Mint később kiderül, a sorsolás nem csak formaság: komoly dolgok dőlnek itt el. A szerencsésebbek valóban asztalt és vacsorát, a pechesebbek viszont főfájást kapnak. Solymosit például valóban megkísérti a sors: délután még némi nosztalgiával mesél a hetvenes években a Görög Kancsóban összegyűlt asztaltársaságról (Adamis Anna és képzőművész barátai), és láss csodát, a szerencse végül ott jelöl ki számára alkotóhelyet, talán így fejezve be egy évtizedekkel korábban elkezdett történetet. Már ha tudnának az íróról a nevezett étteremben. De nem tudnak. Mint ahogy Kukorelly Endrét is, vízum ide vagy oda, értetlenség fogadja a nagy csinnadrattával kisorsolt vendéglőben. A hosszas magyarázkodás után felkutatott tulaj is csak ennyit mond: most nem tárgyalok. A szervezők viszont találékonyak, Kukorellyt egy másik hely, az Aranysárkány menti meg, Solymosi pedig megharcol az asztaláért. Nem mozdul, sőt azt is kilátásba helyezi, hogy a felolvasás után vissza fog jönni. Ami jár, az jár.
Este a festők lépnek sztrájkba. Fél nyolckor elméletileg ötven kéz ragadna egyszerre ecsetet a Fő téri macskakövek fölött, műkedvelők és vérprofik, idősek és fiatalok, ám a meghirdetett időpontban egyetlen képzőművész sincs a téren. Fodor János, aki megnyitná a szimultán erőpróbát, némileg csalódottan távozik. A szervezői tanácstalanság a Művészetek utcáját javasolja, ahol a falakra kiaggatott képek között élő festőket is lehet látni. Ha igazán szerencsénk van, akár ecsetet is láthatunk a kezükben.
A fesztivál mindezek ellenére zajlik. Kiállítások nyílnak, vetítések folynak, messze földről érkezett sanzonénekesek vidítják a csirkesült fölött kókadozó vendégeket. Kell is a hangulat. Jövőre ugyanis egy hétig, azután pedig egész nyáron át tart majd a hosszú mulatság, biztosít minket a folytatásról Kriaszter Attila főszervező. Szentendre sarkig tárja kapuit, az élet pedig ismét belakja az utcákat.
Csak ki ne lógjon a damil.