B. néni házát is látom, nézem a peronról, a vonat ablakából mindig, menet, jövet. De hogy melyik az, azt meg nem írhatom.

B. néni jómódú pesti polgárcsaládból való, édesapjának csinos gyára volt. 1935-ben jó parti is került, igaz, kis szépséghibával; Ernő, a Wolfner-gyár mérnöke a magyar zsidóság ortodox áramlatához tartozott, míg B. néni neológ családban nőtt fel. Végül valahogyan áthidalták a mély szakadékot. A nászutat - a gyár segedelmével - Németországban ejtették meg. Szép kislányuk lett, Györgyike, aki ma számos gyermekével, unokájával Svájcban él.

Ernőt aztán az utolsókat terjeszkedő Wolfner-gyár Angliába küldte egy új üzemet alapítandó. A fiatal mérnök még egyszer visszajött, elvált asszonyától, elköszönt kilenc hónapos lányától, és örökre eltűnt a szigetország biztonságos ködében.

A Wolfneréktől kapott tartásdíjból vette meg aztán B. néni a verőcei telket, amelyre 1940-ben egy szerény lakot is emelt. A ház - teljesen átépítve - a családé ma is.

Ekkorra már új társ is került. Sándor válogatott kézilabdázó volt, olimpikon, az 1936-os berlini olimpia negyedik helyezettje. (A hazaiak voltak az elsők, őket Anglia és Svájc követte. A magyar csapatból még él tán Csépai Laci bácsi.)

Az új férj kikeresztelkedett volt, emiatt a család ezt a házasságot se nézte jó szemmel, de aztán az Éva gyerek meglágyította a szigorú szülői szíveket, no meg támadtak nagyobb bajok is.

1944 márciusában a német megszállás után B. néniék kiköltöztek Verőcére. Sándor bejárt az Izzóba, ahol nehezen volt nélkülözhető, B. néni meg a mind félelmetesebb légkör dacára is pár hétig elvolt a két gyerekkel. Május elején egy este kopogtak. Két csendőr állt az ajtóban, és udvariasan megkérték B. nénit, hogy fáradjon le a csendőrlaktanyába, amely a mai posta épületében székelt. Negyedóra múlva odalenn volt, ahol is egy tiszthelyettes barátságosan közölte vele, hogy ha a család nem hagyja el a falut az utolsó vonattal, akkor másnap reggel őket is deportálják a többi verőcei zsidóval együtt.

Sándor az utolsó pillanatban érkezett haza, ahonnan már fordult is vissza a közben felcihelődött családdal Újpest felé.

Az utolsó vonattal.

Még mielőtt elindultak volna, Juhász főjegyző már meg is érkezett a verőcei házba egy Husztról menekült családdal.

Pár nappal később az újpesti zsidóságot, így B. néniék terebélyes családját is a budakalászi téglagyárba terelték át.

B. néni apja, anyja és tucatnyi rokona engedelmesen fölszállt a vonatra.

De Sándor megmakacsolta magát; bement a csendőrőrsre, közölte, hogy ő egy magyar olimpikon, aki dicsőséget hozott Magyarországra, és ő meg akarja menteni a családját.

Másnap reggel, mielőtt a következő transzportot indították volna, tíz embert kiszólítottak a tömegből. Köztük voltak ők négyen is. Együtt járták meg aztán a pesti gyűjtőfogházat, Sárvárt, újra Pestet. Itt B. nénit és Sándort halálra ítélték, a gyerekeket elvették tőlük, és Pestre vitték. Végül - mindenütt akadt egy-két tisztességes rendőr, csendőr, katona - Mosonmagyaróvárról a férfit elengedték. Ő Pesten meglelte a két gyereket, elrejtette őket, illegalitásba vonult maga is, és emberéletek tucatjait mentette meg.

A Mosonmagyaróváron maradt és onnan továbbszállított B. nénit viszont nem menthette, neki magának kellett életben maradnia egyedül. A szó szoros értelmében úgy.

Hogy hova vitték, és hogy ott mit élt meg, arról nem beszél ma sem. Annyit mond: társai közül nem maradt élve senki.

1945 májusára ért haza.

Visszaszerezték az újpesti lakást, és vissza a verőcei házat, Sándorral visszavették, beindították és felfuttatták a papa üzemét is. Az új gazda azonban túlságosan belerészegedett a megmaradt, visszaragadott életbe; nagykanállal, nagypohárral ette-itta azt.

De a válópert csak az államosítás után adták be, 1950 januárjában.

B. néni ekkor tőkés kizsákmányolónak minősült.

Elvették a javat megint, és el majdnem a szabadságot is.

De ekkor újra jött az utolsó vonat. Mert azzal menekült ki Verőcére B. néni és az 1947-ben született Anikóval már három gyerek a másnap esedékes kitelepítés elől.

Éjjel érkeztek, gyalog igyekeztek a dombra. Annak tetején, Huszár Pufi egykori kastélyában katonaság székelt. Egy járőr elő is állította őket. Végül az ügyeletes tiszt elkísérte a családot, közben B. néni elmesélte históriáját. Másnap a tiszt megjelent, és közölte, hogy a kitelepítés egyetlen úton-módon kerülhető el: úgy, hogy ő B. nénit feleségül veszi.

Kilenc szép évet éltek le együtt a tíz évvel ifjabb hadfival, akitől 1952-ben lett egy negyedik gyermek, az Ildi lány.

Megmaradt Verőce és meg az újpesti ház is.

B. néni eleinte műanyagozott a Haladás Szövetkezetben, majd alapított egy önálló, Május 1. névre hallgató társulást. Hatvanöt éves korától tíz éven át az újpesti rendelőben telefonozott és kartonozott. Jó dolga volt itt, mindenki szerette, közel volt a házhoz, és jól jött a pénz is a nyugdíjra rá.

Most télen Újpesten él, nyáron Verőcén időzik sokat, gyerekekkel, unokákkal, dédunokával.

B. néni házát is látom, nézem a vonat ablakából mindig, menet, jövet. De hogy melyik az, azt meg nem írhatom.