Mintha erre a szokásra hajazna a tévében látható, illetve az interneten futó képbeli feltárulkozási mánia. Igaz, a résztvevők álnévvel szerepelnek - keresztnév -, de a kép jobban árulkodik: a rokon, az ismerős, a szomszéd ráismer, s ha ő igen, akkor már meséli is tovább. Pedig itt kemény dolgokat mutogatnak. Pl. kedvelt műfaj a privát pornó, de ezen túl furább víziók is feltűnnek: olyan rémes testeket tesznek közzé, amilyeneket mondjuk ötven évvel ezelőtt cirkuszi kuriózumként mutogattak. Egyes német csatornákon pl. bányarémek adnak találkozót - férfi és női kiszerelésben. Hiába mondják, hogy az egész meg van rendezve, kész forgatókönyvhöz öltöztetik, sminkelik az embereket, a fellépők egy része tényleg ilyen, és így akarja magát megmutatni. Mire gondolhat? A rémséggel is híresnek lehet lenni? Egyébként igen.

Az intimitásból való kilépést tekintve hasonló, bár lényegét tekintve teljesen más trend az, ami a személyes blogokban történik. A jobbak esetében ez már nem játék: a blogok legjava önkeresés, illetve: a vallomásigény lecsapódása. Itt olykor fantasztikus mélységben tárják fel magukat a szerzők: olyan történéseket mesélnek el - igaz, álnévvel -, amiket talán még legjobb barátjuknak sem. Mondjuk, határeset az a washingtoni lány, aki elmesélte, hogy hét szeretője volt egyszerre, természetesen mind ilyen-olyan kormányzati tisztviselő (ajtónálló vagy főember, mindegy...). Persze sztár lett, körbejárta a világsajtót - hogy aztán lebukott-e, (járt-e valami büntivel), hogy feltárulkozott, azt már nem tudom.

A blogok színvonalasabb hányada persze komolyabb - igazi önértelmezés, fontos kis töredéke pedig az "elmondom, hogy megkönnyebbüljek" stílusú szöveg. (Most nem számítom a felszínes "kis naplóm, ma reggel Nescaféval kezdem a napot" stílusú jegyzeteket...) Ez az önfeltárulkozás itt könnyebb, mint egyébként: mivel álnevem van, más vagyok, és ha más vagyok, akkor már meg is mutathatom azt az Énem, amelyet egyébként kétségbeesetten őrzök, titkolok, nem adok közre. (Bár szeretnék...)

Egyébként a blog - nyilvános napló - erre (is) való: a régi típusú naplóba titkokat írtak, szerzőik olykor csak jóval haláluk után engedték felnyitni. A napló funkciója megmaradt, de félig-meddig nyilvános lett, intimitását már csak a nickname (álnév) őrzi. De végül is ez a funkciója: az ember el akarja mondani valakinek önmagát - aminek ez is egyik módja. Úgy látszik, a mai társadalom nem alkalmas arra, hogy legyen egy jó barátod, társad, akárkid, akire rábízhatod titkaid. Hát akkor - mindenkinek. (Hoppá, csak annak, aki blogol...)

Érdekes paradoxon ez. A mai társadalom egyfelől rejtőzködő, tele van titokkal, igazi Énjét mindenki igyekszik eltitkolni. Mert ha más is rájön gyengédre, abból csak baj lehet, e gyengédnél fogva kihasználnak, gáncsolnak, vesztésre ítélnek. De az intimitás, a rejtőzködés, úgy látszik, olyan zárka, amiből jólesik olykor kitörni. (Nem lehet benne megmaradni.) Ugyanis
a titkolózók bizonyos helyzetekben
- pl. ha kapnak valamiféle körülbelüli inkognitót - boldogan feltárulkoznak. Ami végül is teljesen normális. Hogy ez emberi adottságunk velejárója: nem tudunk (nem szeretünk) csak magunkba zártan, titkainkkal társbérletben élni. Örömök és szorongások megosztása nélkül. Ezen az ellentmondáson segít a személyes blog. Megmutathatod magad, mégsem látnak. Bár "beceneveden" jól ismer a blogközösség. Ahol otthon lehetsz. Ahol megértenek, mert válaszolnak - nickname-edre persze -, és nem kell szégyenkezned gyengeséged, átmeneti balsorsod, netán lúzerkedésed miatt. Megkönnyebbülsz, kibeszéled magadból a deprót, rossz emlékeidet vagy örömöd. Ugyanakkor - a normál életben - egyenes derékkal lehetsz a személyidben leírt társadalmi lény, akinek formálisan semmi köze ahhoz, amiről meséltél, panaszkodtál vagy dicsekedtél blogodban. Persze ez meg az a barát, ismerős gyanakszik, de az más, nem tuti tipp. Különben is: a lebegve hagyott dolgok a legjobbak...

Az intimszféra egyre összébb húzódik. Vagy csak az a hisztérikus önzés, amivel védjük másoktól? Hogy ez most jó vagy sem - arról fogalmam sincs. Majd eldől.