Az "új Európa" országai gazdasági lendületben voltak, s méltán bizakodhattak abban, hogy közeli EU-tagságuk, valamint az Egyesült Államok aktív támogatása növeli lendületüket és biztonságukat. A NATO-tagok a NATO-n és amerikai támogatáson keresztül jutottak az Európai Unió kapujához, így a többieket is megnyerte a NATO-tagság és az uniós bejutás ígérete. A 2000-es nizzai francia-német megállapodás az EU pénzügyi szerkezetének fennmaradásáról, majd a 2002 decemberi koppenhágai felvételi tárgyalások a kelet-közép-európai országokat nem győzték meg az európai magországok, a francia-német nagyhatalmi szövetség nagyvonalúságáról. A brit kezdeményezés, ahogyan a kis országok élére állt a kontinentális nagyhatalmakkal szemben, növelte az atlantista indulatokat. A nemzetek többségét erős német- és oroszellenes érzelmek, őszinte Amerika-barátság jellemezte. Ezért szívesen követték az Egyesült Államok megjelölte utat, amely a nemzeti szuverenizmust, a biztonsági lojalitást, az adócsökkentő, államot leépítő piaci gyorsítást, a konzervatív életformaelveket állította szembe az akadozó európai integracionizmussal, a bizonytalan jóléti állammal, a megengedő liberális életformanormákkal és a másik oldalon az épülő, kockázatot jelentő, nemzeti birodalmat alakító putyini Oroszországgal. Erőt és emelkedést láttak az egyik, gyengeséget és hanyatlást a másik oldalon. Kisebbségük, így a magyarok, csehek Churchill realizmusát vallották, aki így válaszolt De Gaulle 1944 novemberi javaslatára, hogy együtt szálljanak szembe az Egyesült Államokkal: "Jobb az erőst követni, mint szembeszállni vele". (It is better to persuade the stronger than to go against them.)

De az amerikai-brit típusú "új Európa" építésének hiányoztak a gazdasági és az intézményi feltételei. A térség országai kereskedelmi és befektetési szempontból az európai nagyhatalmakhoz, energetikailag pedig Oroszországhoz vannak kötve. Az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának nincsenek intézményeket meghatározó, a függésekkel szemben önállóságot nyújtó érdekeltségei a régióban. A kormányok a népeik előtt igen népszerűtlen iraki háborúban való részvételért csak kevés amerikai ellenszolgáltatáshoz jutottak. Kiváltották az európai nagyhatalmak, a "régi Európa" ellenszenvét, de nem kerültek előnyös, önálló stratégiai szerepbe. Az országok egy része továbbment az amerikai-brit úton, önálló feladatokat és ennek megfelelő támogatást követelt a térségben (mindenekelőtt Lengyelország), mások a "több Amerika nem jelent kevesebb Európát" jelszavával, az egyenlő közelség és távolság egyensúlyozó politikájával próbálkoztak (Magyarország és részben Csehország).

Új helyzet alakult ki, amikor az első Bush-adminisztráció végstratégiájában, a második Bush-kormányzat nyitó stratégiájában a korábbi katonai beavatkozások után és mellett 2004 második felében a kulcstérségek demokratizálása, a demokratikus választások és a nemzetépítés világméretű hadjárata mellett döntött. A "második 1989", a "színes forradalmak" amerikai elősegítése és támogatása a Közel-Keleten, Kelet-Európában (az Európai Unió és Oroszország közötti térségben), a Kaukázusban és Közép-Ázsiában újabb nemzeti, vallási hullámhoz vezetett. Az amerikai álom azon alapult, hogy a szabad választások működő demokráciákat fognak teremteni, s ehhez a békés vállalkozáshoz meg lehet nyerni segítségül az európai hatalmakat. A "színes forradalmak" és választások Ukrajnában a Juscsenko-Timosenko páros, Irakban a síita-kurd többség, a palesztin autonómia területén a Hamasz győzelméhez, Libanonban pedig a Hezbollah megerősödéséhez vezettek. Bekövetkezett, amire korábban amerikai és európai politikusok és szakértők már figyelmeztettek, hogy a demokratikus választások nem szükségképpen demokraták kiválasztását eredményezik, és nemkívánatos mozgalmakat, politikusokat tesznek legitimmé. A Közel-Keleten nyílt háborúkhoz, Kelet-Közép-Európában érdes ellenforradalmakhoz vezettek az események.

Ismét bebizonyosodott, hogy az amerikai-brit politikának igen nagy a katonai, politikai és gazdasági teljesítménye, de hiányzik az intézményépítő képessége. Az 1960-as évek eleje óta többször kezdeményezett "Atlanti Európának" most sem sikerült intézményes kereteket adni, a hoszszú távú politikát és a tartós koordinációt létrehozni. Ismét a versenyképességi, biztonsági szempontból lemaradt, de intézményeit építő "európai Európára" volt szükség. De éppen ekkor következnek az Európai Unió sötét évei, az alkotmány elbukása és a 2007-2014-es költségvetés drámája. Európa ugyanazt éli át, amit a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig. Nemzeti érdek mindenekelőtt. Sohasem bukás, de semmi nyereség. Akaródzás és civilizált hanyatlás. Németország, Franciaország és Itália képtelen belső reformját végrehajtani.

Az európai nagyhatalmak "visszataláltak" történelmi gyökereikhez. Gerhard Schröder fölvette a Brandt- vagy még inkább Schmidt-féle Ostpolitik (Rußlandpolitik) fonalát Vlagyimir Putyinnal, s mindent megtett, hogy gazdasági-energetikai együttműködést alakítson ki Moszkvával az energiakrízisre válaszul. Óvatosabban, de Kohl vonalán e politikát folytatja Angela Merkel nagykoalíciós kormánya is. Chirac 2003 óta követett neogaulle-izmusa a détente (enyhülés) politikáját hirdette Oroszországgal szemben, s azt a felfogást, hogy "Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart". E politikáikat nem voltak hajlandók összehangolni se az Egyesült Államokkal, se az Európai Unióval. A kelet-közép-európai "narancsos mozgalmakat" igen óvatosan kezelték, s fontosabbnak tartották az orosz nagyhatalommal való békét, mint az amerikai demokratizálási vagy a lengyel felszabadítási álmokat. De ami ennél lényegesebb, nem voltak hajlandók finanszírozni se a kelet-közép-európai, se a közel-keleti fordulatokat. A Blair-féle politika visszatért a shylocki, kései Thatcher-politikához az európai költségvetés tárgyalásakor. És milyen szívesen újítja meg Putyin a Szovjetunió politikáját, s használja könyörtelenül a "színes forradalmakkal" szemben az olaj- és gázfegyvert.

A nemzeti szellem kiszabadult a palackból. Az "európai csoda" elmaradása, a történelmi sérelmek, a gyorsított modernizációból származó egyenlőtlenségek, a politikai osztályok cinizmusa és korrupciója, a kis- és középhatalmi nemzeti álmok együttesen megérlelik az érdes ellenforradalmakat Kelet-Közép-Európában. Az egyensúlytalan kelet-közép-európai nemzetek nem találják magukat, helyüket az Európai Unióban, s nem érzik, joggal, hogy egész közösségük befogadást nyert volna. A nemzeti közösségért való egzisztenciális félelem megint szembefordította egymással a szabadság és a közösség ügyét. "A nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciáig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus" - írja Bibó. Vértelenül, de könyörtelenül megérkeznek a barbárok. Barbárok, akik a másikban, és barbárok, akik bennünk vannak.

Lengyelországban Európa- és globalizációellenes, nacionalista és életforma-konzervatív erők kormányoznak. Lengyelország megint abba a lelkiállapotba került, hogy Európa vele szemben tartozásban van. Csehországban szinte lehetetlenné vált az érdemi kormányzás, az Európa-barát, reformista erők kisebbségbe kerültek. Litvániában megbukott a tartósan vezérlő kormánykoalíció, részben korrupciós botrányok, részben az euróövezeti tagság elhalasztása miatt. Romániában zavaros harcot vívnak egymással a demokraták és a liberálisok, Szerbiában pedig a nacionalista és nacionalistább pártok viaskodnak egymással. Szlovákiában szélsőséges szociálpopulista-nacionalista kormány alakult. Ukrajnában elbukott a gyanús, Amerika-barát narancsos Timosenko-kormányzat, hogy átadja helyét a még gyanúsabb Oroszország és Európa támogatta Janukovics-Moroz-koalíciónak. Még nem tudható, hogy mit vesznek vissza az emberi szabadságjogokból és a reformokból.

Magyarországon 2000 óta először a nacionalista-populista, majd a szociálpopulista gazdaságpolitikák győzedelmeskedtek. Miközben Szlovákia és a balti országok utolérő, radikális reformer politikát kezdeményeztek, Lengyelország és Csehország pedig újabb nyitást, Magyarország 1997 óta egyetlen reformot sem hajtott végre. A helyzet iróniája, hogy valamennyi reformer és kezdeményező kormányzat megbukott, egyedül a magyar kormány kapott újabb felhatalmazást választóitól. Nem választottuk a többiekkel együtt az antidemokratikus nacionalizmust.

Nagy esélyünk volt arra 2006 nyarán, hogy hiteles csomaggal és reformelképzelésekkel megjelenve Amerika és Európa ismét vezető reformországként értékelje Magyarországot. Akkor Bush Budapestről üzeni a világnak: Magyarország nemcsak 1956-ban tett nagyot, hanem ma is képes komoly fordulatokra. Akkor Merkel már üdvözölte volna, és példaként emlegeti a magyar csomagot és reformokat Németország és Európa előtt. Akkor a Barroso vezette Európai Bizottság a magyar programot, az Európa- és világbarát reformokat erősítgeti a lengyelek és a szlovákok, a románok és a bolgárok előtt. Akkor végre kivonjuk magunk a közösségi hisztériákból, "a túlzott öndokumentálásból és belső bizonytalanságból, a túlméretezett nemzeti hiúságból és váratlan meghunyászkodásból, a teljesítmények állandó hangoztatásából és a teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenéséből, a morális igényekből és a morális felelőtlenségből". Akkor újra létrejön az "egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos között". Akkor igazak lettünk volna, nemcsak valódiak. Akkor...