Kedves János!
Dehogyis akartam volna én magyarázkodni, meg újságon keresztül mosakodni az augusztus 20-i tűzijáték-közvetítés miatt. De a Te Népszabadság-beli leveled (Horvát János: Maradjanak velünk?, Népszabadság, 2006. augusztus 22., 4. oldal – a szerk.) kötelez arra, hogy a munkatársaim méltóságát, szakmai tisztességét megvédjem.

Augusztus 20-án este 20.59-kor jelentkeztünk a Lánchíd mellől, a Duna-partról. Egyperces beköszönést mondtam kb. fél méterre a Dunától, a rakparton, és 9-kor elkezdődött a tűzijáték. Az volt a feladatunk, hogy – mivel a tűzijáték szerkesztői kb. három és félpercenként 20 másodperces szüneteket iktattak a programba, hogy legyen idő a füst eloszlására – ezeket a 20 másodperces „lyukakat” töltsük ki információkkal. Ez 21.04-kor és négy perccel később is megtörtént.

Körülbelül 9 perccel 9 óra után megjött az orkán. Szerencsénkre a Duna felől fújt a szél, és nem ellenkező irányba, mert így legalább a szárazföld felé sodort bennünket és a körülöttünk lévő technikát. Ugyanis olyan erejű szelet kaptunk az arcunkba, amilyet egyikünk sem élt még meg. Sóderrel szórták fel a Duna-parti sétányt; ez a sóder vízszintesen szállva, 100 kilométeres sebességgel kopogott a monitoron, a kamerán, a hátunkon. Igyekeztünk védeni a berendezéseket, megkapaszkodni valamiben, és vártuk a következő 20 másodperces bejelentkezési lehetőséget. Addig még kb. két-három perc volt hátra.

Akkor egyetlen pillanat alatt elkezdett esni az eső. De ez így kevés: vízszintes irányú víz- és jégnyomás rontott ránk a Duna felől, mintha erős tűzoltófecskendővel oldalba vágnának. Három másodperc alatt a vesénkig átáztunk. Emberek ezreinek a sikítását hallottam, amint egymáson átgázolva menekültek a Lánchíd alatti alagútba. Velem szemben állt egy csuromvizes világosító, belekapaszkodva a reflektor fémállványába; meg egy technikus és egy felvételvezető, akik a monitort igyekeztek lefogni. A kamera oldalán csurgott kifelé a víz, láttam, amint a világosító lábánál víz alá kerültek az erősáramú csatlakozók. Úristen, bármikor agyonütheti ezeket az embereket az áram, gondoltam, de hát az én fejemen lévő fejhallgató meg a mikrofonkábel is a vízben tekergett… A berendezések védelmére szolgáló nejlonokat rég elvitte a vihar; alig kaptunk levegőt, olyan töményen zuhant ránk a víz.

Közben látom a monitoron, hogy a kameráink képei már felismerhetetlenek, mert vastag esőfüggöny borítja az optikákat. Benyúlok a zsebembe, hogy megnézzem a stoppert: mennyi idő van még a következő bejelentkezésig. Ez meg mi: ez a marék jég vajon hogy került a zsebembe? Még egy percig kell kitartani. Valaki ordít: „Kapcsolj ki, mert minden zárlatos lesz”. Megtámaszkodom egy fában, hogy el ne fújjon a vihar, de rájövök, hogy ez nem jó ötlet, mert a villám így könnyebben megtalál. (Azt csak másnap tudom meg, hogy a vihar magja itt volt, a Lánchídnál. Meg azt is, hogy egy ugyanilyen fa két embert megölt a híd túloldalán.) Még egy fél perc, amíg szünetet tartanak a rakéták, és elmondhatom, hogy kétséges: be tudjuk-e fejezni ezt a közvetítést; hogy egyáltalán végigcsinálják-e ezt a tűzijátékot; hogy remélem, mindenki sértetlenül túléli ezt az egészet az itt sikító másfél millióból – de a 20 másodperces szünetig egy szavamat se hallanák a nézők, mert közvetlenül mellettünk lövik a rakétákat a Lánchídról. A monitort közben sikerült betakarni egy fémdobozzal, de így meg semmit nem látok a közvetítésből. 

 – Adásban vagyunk még? – kérdezem a felvételvezetőtől, de senki nem tudja. Lecsapom a ronggyá ázott fejhallgatót; nyolc méterre állunk a közvetítőkocsitól: odarohanok, hogy megkérdezzem: meddig bírják még a berendezések? Bezúdulok a viharral együtt a kocsiba, és azt látom, hogy a kameráink vízszintes, reszkető lila csíkokat mutatnak, az MTV adásában pedig Bessenyei Ferenc énekel… – Kész, leálltunk? – kérdezem a rendezőtől. A műszaki vezető válaszol helyette: 

 – „Elszállt” a kocsi. Ennyit bírtunk. Az elektronika nem ilyen időjárásra van kitalálva. – Van remény arra, hogy visszakapcsoljunk legalább a végére? – kérdezem a rendezőtől, aki reménytelenül ingatja a fejét. A technikusok félmeztelenre vetkőzve mentik a jégesőben a berendezéseket. Behoznak egy kézi kamerát, kinyitják az oldalát, kiömlik belőle vagy egy liter víz. 

 Megpróbálok mobiltelefonon kapcsolatot teremteni a programigazgatóval vagy a Szabadság térrel: hátha legalább telefonon elmondhatok egy mondatot, hogy tudják a nézők, miért szakítottuk félbe az adást. De nincs kapcsolat, túlterhelt a hálózat.

 – Úristen, és a darun lévő operatőr? – kérdezi valaki. Merthogy a kinyújtott daru csak lassan, három-négy perc alatt ér le! Megszámoljuk egymást, hogy mindenki itt van-e… – Mint szeptember 11-én New Yorkban – mondja valaki. Beesik a ronggyá ázott utolsó operatőr is a közvetítőkocsiba. Élünk.

Hát ez történt 20-án este, János. Így dolgoztak azok a munkatársaim, akiket Te a leveledben az „igazi” helyzetek közvetítésére szakmailag alkalmatlannak minősítettél, és akik rólad, a szakmai kompetenciádról mindig nagy tisztelettel beszélnek. Ezen túl is.
Üdvözöl:
Nagy György
Magyar Televízió

Kedves Gyuri!
Mindannak, amit itt leírsz, és ami veletek, helyi tévésekkel és a helyi nézőkkel a vihar kitörése után megesett, a képernyőn kellett volna elhangoznia. Akkor és ott, az események folyamatában. Ehelyett, mintha mi sem történt volna, reklám, majd film következett. És másfél óra múltán Híradó. Én erről, az intézményi tehetetlenség okairól próbáltam értekezni, nem vonva kétségbe az egyéni tenniakarást.
Üdvözlettel: Horvát János