Ebben a megfogalmazásban a célfüggvény is bele van rejtve, hiszen a cél e közösségben tömörült emberek egyéni céljainak olyan szabályozása, amely a sok egyéni cél között az adott időszakban lehetséges, legtöbb haszonnal és a legkevesebb kárral járó egyensúlyokat alakítja.

Így, akár évezredes tapasztalatból is okulva, lemondunk az e világi mennyországok szörnyűségeiről, azaz lemondunk arról, hogy a közösség minden tagjának azonos legyen a célja, hogy az egyik időszakban kialakított vagy alakult célrendszer és az ehhez tartozó szabályozás örökkévaló legyen, azaz tudomásul vesszük a jobbnak tűnő időleges megállapodásokat.

Marad a régi római elv: az egyes számára a tisztesség, azaz annak tudatos erkölcse, hogy van másik, ugyanolyan jogú ember, és ezeknek léteznek saját közösségei; a közösség számára a legkisebb ártalom; és a másik ember számára annak megadása, ami neki jár (és ami nem biztos, hogy ez pontosan az, amit mi magunknak kívánunk).

Úgy jön létre ennek szervezete, irányítási rendszere, ahogy van úthálózat, amin különböző céljaink felé járhatunk, és az utakon irányítótáblák, eszközök, emberek, akik segítik a közlekedésünket és megakadályozzák, hogy a mások közlekedését mi akadályozzuk, miközben gondosan karban tartják az utakat, sőt új utakat is építenek olyan új irányokba, amerre menni érdemes. Ez a rendszer nagyon változatos, hiszen más kell a gyalogos világnak és más a kamionforgalomnak, és különösen izgalmas feladat, ha a sokfajta közlekedés igénye egy időben, egymáshoz is kapcsolódva jelentkezik.

Erről van most is szó, a köz igazgatásának infrastruktúrájáról. A közt információval igazgatják, amióta köz van, kezdetben kiabáló hangokkal és bunkókkal (az is információ), fejlettebb időkben jó emlékezőtehetségű küldönccel, később ehhez is feltalálták az írást és egyéb eszközöket az interaktív multimédia csalafintaságáig. Az erős törzsfőnök (maradt ebből is) a bonyolultság elkerülésére az interaktivitást, azaz a visszabeszélést kikapcsolta, ehhez megvoltak a saját eszközei: a klasszikus bunkó, a hadsereg és egyéb rendvédelem, a varázslat (a Thomas Mann megírta Mariók számára), ennek modern eszköze, a nem interaktív multimédia.

Mivel sok erős törzsfőnök akadt, az emberek egy része úgy látta, hogy ez nem jó, nem lehet kiszámítani, melyik törzsfőnök lesz az erősebb, és melyik irtja ki a másik igazgatottjait. Kitalálták az interaktivitást, azaz a demokráciát, de a ravaszabb törzsfőnökök és a demokrácia különböző közlekedési viszonyainak igazgató seregei meglátták a demokratikusnak nevezett, most már sokfajta célt szolgáló rendszer merevítésében azt az eszközt, ami az interaktivitást (visszabeszélést, rendszernyelvünkön: visszacsatolást) és ezzel persze a közlekedést gátolja, így csökkentve a saját gondjaikat, beleértve rokonaikét és üzletfeleikét. (Így lett a Micimackó sok vonatkozású alapmű).

Most jön a tudomány: a szabályozási struktúra szerkezetei végeredményben a pillanatnyi szükségleteknek megfelelő rendszerelemek, így alakul a közlekedési lámpák, a gyalogutak, a hangosbemondók hivatala, és az utóbbi megmarad akkor is, ha a közlekedést a minden mobiltelefonhoz járó, pillanatnyi helyzetekhez igazodó műholdas rendszer (beceneve: GPS) irányítja.

A reform majdnem mindig olyan, mint a kivágó, ragasztgató játék: a struktúrák elemeinek, így elsősorban a hivatalokat jelző kockáknak, négyzeteknek, köröknek szétvágása, összeillesztgetése, egymás fölé, alá, belerendezése. Van is rendetlenség és ragacs a gyerekszobában!

Volna más megközelítés is, ezt tanítja az információs rendszerelmélet minden fokon. Itt végeredményben információs szabályozási rendszerek optimális (az adottságokat folyamatosan figyelembe vevő, a lehetségest kereső) adaptív (alkalmazkodó), tanuló (intelligens) módszereiről volna szó.

Ilyenkor az iskolázott rendszertervező megnézi, mik az elvégzendő feladatok, mik azoknak a kapcsolódásai a többi feladathoz (funkciók, ágensek, információfolyamok), hol vannak beavatkozási pontok és szükségletek (döntési csomópontok, ágensek). Mik ezeknek a módszerei (algoritmusai), célfüggvényei, nem szalad-e túl sok információ fölöslegesen (reflux), onnan jön-e és oda megy-e, ahol szükség van rá, egyáltalán, hogyan megy az információ (például az ember nevű ágens is a hivatal, kórház, iskola nevű ágensbe, ágensrendszerbe)? Hogyan ellenőrződik a rendszer jó működése, biztonsága, stabilitása? Csak mindezek után lehet eldönteni, hogyan nézzen ki a rendszer, mik legyenek a funkcionális elemei, kapcsolódásai. Értelmes helyeken a közlekedést is valahogy így tervezik.

Tudjuk, hogy ez egyfelől nagy munka, nem egynapos, van hozzá sok gyakorlati és bevált tervezőeszköz az információs technikákban, a jogban, a pszichológiában, a szociológiában, azaz a modellezésről és az emberről mint célszemélyről szóló tudományokban. Van sok előmunkálat nálunk is, kicsit túl sok pénzért és kicsit túlságosan összevissza.

Tudjuk azt is, hogy megváltó módszerek nincsenek, az elméleteket, a modelleket sok kísérlettel, kritikával, szerénységgel, alkalmazkodó technikákkal kell kezelni, folyamatosan javítani. Nem szabad hinnünk megváltó ötletekben, még ha azt büszke tudományunk is tálalja. De azért a józan ész azon intelmét se feledjük, hogy nincs praktikusabb, mint egy (több) jó (alkalmas) elmélet. Érdemes lenne tehát az emberiség legnagyobb vívmányának, a tudománynak az elvetése helyett azt okosan, munkáját, lehetőségeit, természetét megismerve használni, még ha ez némi fáradságos és türelmes elmélyedést igényel is. Különben maradnak a bunkó modern formái, a káosz és a ragacs.

A szerző villamosmérnök, akadémikus