Ez a csapat, egy sor másikhoz hasonlóan azért érdemel figyelmet, mert szakított azzal a kultúrával, ami miatt hazánkban a civilek - tisztelet a kivételnek - nem igazán tudnak átütő sikereket elérni.

Az, hogy a civilek többsége képtelen közérthetően és frappánsan megfogalmazni, mit is akar valójában, nem pusztán kommunikációs hátrány, hanem a döntéshozókkal való szükségszerű alkudozás hatékonyságát is meghatározza. A legutóbbi időkben, egy sor "újmódi" szervezet megjelenésével azonban fordulni látszik a kocka.

A választópolgárok többsége abban a korban szocializálódott, amikor csak elszigetelt kevesek merték nyíltan bírálni a politikai döntéseket. Ezen nem sokat változtatott, hogy időközben megváltozott a rendszer. Így a mai, túlpolitizált országban a közéleti kérdésekben sokat szereplő civilek nem is civilként, hanem egyre inkább a pártok holdudvaraként jelennek meg. Sőt Magyarországon az az abszurd helyzet is előállt, hogy a civilek keresik a politikusok kegyeit. Akik pedig megszokták, hogy saját céljaikra használják őket.

Az igazán nagy sebet azonban azok a szatellitszervezetek ütötték, amelyeket a legutóbbi kampányban a felek arra használtak, hogy elvégezzék a piszkos munkát. A civilnek nevezett szervezetek ilyetén fölhasználása a politikai küzdőtéren hiteltelenné tette azokat is, akik komolyan vennék a független önszerveződést. Vannak ugyanis, akik a civilkedést nem csak úgy tartják megvalósíthatónak, hogy "ha majd a fiúk kormányra kerülnek, megkapjuk a pályázati pénzeket, oszt' jól van".

Magyarországon eddig csak néhány civil akció lehetett valóban sikeres, például a Zengőért folytatott csata vagy a Critical Mass bringás felvonulás. Van egy közös elem ezekben a győzelmekben: az ötletgazdák, a szervezők, a résztvevők nem engedték, hogy a politika a soraikba férkőzzön.

Mert mi is történt a Zengőn? Néhány embernek nem tetszett, hogy a politikusok a fejük fölött döntik el, hogy a hegytetőn fognak katonásdit játszani. A Zengőn nem az számított, hogy ki kire szavaz. Sőt a legtöbb ember valószínűleg nem is azért láncolta magát fához, verette meg magát a biztonságiakkal, mert akkora rajongója lenne a bánáti bazsarózsának. Egyszerűen abból volt elegük, hogy már megint nélkülük döntöttek.

A politika persze megpróbálta rutinszerűen kisajátítani az ügyet. A szokásos táncrend szerint: az ellenzék tiltakozik, leszavazzák, van egy kis hazaárulózás, aztán jól felépül a radar. Ehelyett mi történt? Le kellett ülni a civilekkel, akik nem a mi vagy az ő civiljeik, hanem merőben szokatlan módon a saját érdekeik és a szélesebb értelemben vett köz érdekeinek védelmezői voltak.

Hasonló meglepetést okozott Budapestnek néhány dühös biciklis, akiknek sikerült súlyos defenzívába kényszeríteni a fővárost. A kezdet akár banálisnak is tűnhet: a városháza két évvel ezelőtt vasárnapra rakta át az autómentes nap amúgy hétköznapra eső rendezvényeit, nehogy megzavarják a forgalmat. A biciklis futárok ezért az igazi autómentes napra is szerveztek tiltakozást. Sokan mentek el a tüntetésre, és a délutáni csúcsforgalomban megbénították a belváros forgalmát. Aztán ezt újra és újra megtették, míg végül az idén áprilisban már harmincezres tömeg okozott dugót.

Az ő sikerük titka is leginkább abban keresendő, hogy nem álltak neki kuncsorogni a hagyományos menetrend alapján. Nem volt megalázkodás a városháza előtt. Nem a civilek járultak a politikusok elé, hanem kieszközölték, hogy a politika keresse meg a bicikliseket.

Petíciókat, nyílt leveleket írogatni fontos, de ezekkel nehezen és nem mindig lehet konkrét eredményeket elérni. A sikerhez azt is ki kell kényszeríteni, hogy a politikusok lépjenek. De semmiképpen sem úgy, hogy az érintett szervezeteket a pártpolitika segédeszközévé silányítsák. A fentiek ugyanis ékesen bizonyítják, hogy semmilyen jól csengő ígéret, lebegtetett támogatás ellenére sem szabad a politikához dörgölőzni. A kínos helyzetbe hozott politikus ugyanis egészen konstruktív, már-már emberi reakciókra képes.

Az ezzel ellentétes beidegződéseket viszont a politika minden esetben ki tudja (és ki is fogja) használni saját céljai elérésére, hiszen egy-két civil szervezet egy kis támogatásért cserébe sok mindent legitimálhat.

A szerző az Ökotárs Alapítvány igazgatóhelyettese