San Gimignano, a tudomány fővárosa
Így vált az én gyermekkori álmaim városává a toscanai San Gimignano, a tíz emelet magas középkori kőtornyok városa. Mamám szerint a város nemesi családjai folyamatos háborúskodásban álltak egymással, csak a saját tornyaikban érezhették magukat biztonságban, ahonnan nyilakkal lövöldözték egymást. Mindenki mindenkit. A történetről kiderült, hogy nem teljesen igaz. Bár a tornyok valóban ijesztően magasak voltak, sok közülük ma is áll, de a presztízs, és nem az önvédelem miatt törtek az egekbe. Akárhogy volt, bennem gyermekkorom San Gimignanója ötlött fel, ahogy a magyar tudománnyal kapcsolatos vitát, annak mozgatórugóit próbálom megérteni. Mert ebben a vitában mindenki mindenkinek az ellenségévé vált: a tudományosság intézményei egymásnak hátat fordítva mutogatnak egymásra, az alapkutatás összeugrik az alkalmazott kutatással és így tovább. A hangzavart fokozza a külföldön sikeresen működő - de néha mégiscsak kibicként bekiabáló - magyar kutatók hangja. Talán szükségszerűen alakult így, miközben a jobbító szándékot senkitől sem illik elvitatni.
Az nem kétséges, hogy a kutatás, a technológiai fejlesztés magyar valóságában változásokra van szükség. De addig, amíg ez az elmérgesedett légkör vesz körül bennünket, konstruktív, közös gondolkodásra nem sok a remény. E sorok írója naiv ember, de annyira azért nem, hogy azt gondolja, a "szeressük egymást, gyerekek" jelszavára egyik pillanatról a másikra helyreáll az értelmes munkához szükséges béke. Van azonban egy gondolata, amely remélhetőleg elindíthat valamit a jó irányba. Talán végre kidughatjuk az orrunkat a tornyainkból.
Az OTKA-ról, az alapkutatásokat támogató pénzügyi rendszerről van szó.
Az OTKA-t (Országos Tudományos Kutatási Alap, 1996. január 1-jétől Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) az Országgyűlés hozta létre, már húsz éve működik, és nyílt pályázati versenyben, a tudomány értékrendje alapján ítéli oda a támogatásokat. A megpályázható pénz mértékéről minden évben a költségvetési törvény dönt, hiszen az alapkutatások támogatása, mint minden országban, jórészt az állami költségvetésből származik. A legnagyobb baj az, hogy ebbe az egyébként jól működő alapba nagyon kevés - és évről évre egyre kevesebb - pénz kerül.
Az OTKA jogi és anyagi helyzete, valamint érdekérvényesítő potenciálja is felemás. Az OTKA a törvény szerint nemcsak jogilag, hanem anyagilag is teljesen független, hiszen: "Az OTKA körébe tartozó feladatok megvalósítását a központi költségvetés elkülönített fejezeti kezelésű előirányzata szolgálja." És: "az OTKA bevételi forrásai: a) a Magyar Köztársaság éves költségvetéséről szóló törvényben évente címzetten megállapított támogatási előirányzat", de mégsem az, mert "az OTKA előirányzatával kapcsolatban a fejezet felügyeletét ellátó szerv jogait a Magyar Tudományos Akadémia elnöke gyakorolja".
Mit jelent mindez a valóságban?
Az OTKA valóban teljesen függetlenül működik, a rendelkezésére álló pénz elosztása nyilvános, de nem befolyásolható "kívülről". Ugyanakkor minden év őszén, amikor a költségvetés készül, az OTKA érdekeit, mint egy gyámság alá helyezett kiskorúét, az Akadémia vezetősége képviseli a szokásos alkudozások során. Az Akadémiát ért sok támadás közül az egyik az OTKA-val kapcsolatos: míg az alkudozások során az Akadémia a "saját" érdekeit egészen jól képviselte, hiszen a saját költségvetése évről évre nőtt, az OTKA érdekeit nem sikerült ilyen jól érvényesítenie, hiszen az évről évre csökken. Ilyen rossz emberek az Akadémia vezetői? Nem hiszem. Az a törvény rossz, amely egy kalapba dobja az Akadémia és az OTKA költségvetését, s amely így az Akadémia "altruizmusára" épül.
Ha ez így van, akkor változtassuk meg ezt a törvényt, legyen az OTKA teljesen független, ne legyen senkinek sem a felügyelete alatt. Lehetséges ez? Igen, hiszen léteznek hasonló független alapok, például a Nemzeti Kulturális Alap. Az Akadémia májusi közgyűlésén Kertész János akadémikus azzal a javaslattal állt elő, hogy az Akadémia elnöke kezdeményezze a törvény ilyen értelmű módosítását. A közgyűlés azonban - néhány tartózkodás mellett - elsöprő többséggel elutasította Kertész akadémikus javaslatát.
Mondanom sem kell, hogy ez az elutasító döntés olaj volt a tűzre: az Akadémiát támadó hangok jogosan harsogták: az akadémikusok nemcsak inkább magukra és nem az OTKA-ra költik a pénzt, de ezt a kiváltságos rendszert mindenáron fenn is akarják tartani.
De hogyan érveltek az OTKA és az Akadémia szimbiózisának hívei? A legfőbb érv az volt, hogy habár jogilag a fent vázolt függetlenség talán nem lehetetlen, de az OTKA-t -inkább előbb, mint utóbb - biztosan bekebelezné valamelyik minisztérium vagy kormányhivatal. Volt függetlenség, nincs függetlenség - s még kevesebb pénz jutna alapkutatásra.
Jogos ez a félelem? Attól tartok, igen. (Példákkal tele a padlás.) A tisztázatlan helyzet folyton konfliktust szül, a nyilak meg csak süvöltenek a San Gimignanó-i tornyok között.
Az én javaslatom rendkívül egyszerű: kezdjük a kutatás-fejlesztés rendbetételét az OTKA-n, méghozzá úgy, hogy jelentősen és előre kiszámítható módon emeljük meg az alapkutatásra megpályázható összeget!
Lássuk, miért érdemes az OTKA-n kezdeni.
Először is mert az alapkutatásra szánt összeg emelésével mindenki - az Akadémia, a kutatók, sőt a kormány is - egyetért. Hogy honnan tudom? Néhány héttel ezelőtt Kóka János gazdasági miniszter vitázott Vizi E. Szilveszterrel, az Akadémia elnökével az egyik esti televíziós műsorban. Egyetértettek abban, hogy az OTKA-ba jelentősen több pénzt kell tölteni. (Meglepetésemre ez a kijelentés Kóka János szájából hangzott el.) De nem kellett volna meglepődnöm, hiszen a kormány egyik célja, hogy Magyarország elmozduljon abból a sereghajtó pozícióból, ahol azért tanyázunk, mert a GDP kevesebb mint egy százalékát költjük a K + F szektorra. Ez alig fele az uniós átlagnak.
Másodszor: az OTKA olyan eleme a magyar kutatás világának, amely elfogadható szinten, korrekt, átlátható szabályok között működik. Szinte az egyetlen, amit nem kell megreformálni (bár javítgatni való eleme azért akad). Az OTKA korlátozott függetlensége körül forgó vitát pedig a fent vázolt költségvetési automatizmus egy csapásra okafogyottá tenné. Hiszen ha a költségvetése hosszú távon garantált, akkor a függetlenség de facto megvan.
Harmadszor: nagyon jelentős bizalomerősítő hatása lenne ennek a lépésnek. Megmutatná, hogy a kormány valóban érdekelt a kutatási források bővítésében. És azt is, hogy ugyan tudja: nagyon sok a teendő a tudomány, az innováció területén, sok mindent kell ott rendbe rakni, de vannak olyan előremutató lépések, amelyeket már most meg lehet tenni. Hogy a K + F nem azt jelenti: a Kisgyereket a Fürdővízzel... (Sz. G. fiatal kutatótársam bonmot-ja.)
Ezt csak úgy érdemes csinálni, ha a kormány jelentős és ütemezett emelést garantál, teszem azt: a ciklus végére megháromszorozza az OTKA költségvetését. Nehogy valaki azt gondolja, hogy itt valami horribilis összegről van szó. A jelenlegi évi 5-6 milliárdról lehetne így eljutni az évi 15-18 milliárdig. Ehhez minden évben 30 százalékkal kellene emelni az előző évi összeget. (Összehasonlításul: 2005-ben a K + F-re költött teljes összeg 170-180 milliárd Ft volt. Az OTKA ennek kb. 3-3,5 százaléka.)
Clinton elnök egyik fontos belpolitikai célja az volt, hogy öt év alatt megduplázza a legnagyobb amerikai kutatási alap, az NIH költségvetését. Ez az alap azelőtt sem volt mostohagyereke a "politikának", hiszen az azt megelőző húsz év alatt is megháromszorozódott az NIH-en keresztül a kutatásra fordított állami pénz mennyisége. Az NIH költségvetése az elmúlt harminc évben (erről az időszakról sikerült adatokhoz jutnom) minden egyes évben nőtt.
Naiv vagyok? Igen. De azért annyira nem, hogy azt gondoljam, a pénzügy-, a gazdasági, a kulturális stb. minisztérium a "homlokára fog csapni", és azt mondja: nahát, hogy ez nekünk nem jutott az eszünkbe! Vitassuk meg ezt a gondolatot. Halljuk az ellenérveket. Csak azt ne, hogy nincs rá pénz. Mert akkor semmilyen fejlesztésről nem szabad beszélni.
A Szerző biokémikus, az MTA doktora
