Mind a hetven diákra valami furcsa érzés telepedett. A nomádnak mindjárt vége, egy órájuk ha van még együtt a Déli pályaudvarig, a civilizációig. Piszkosak, büdösek, ázottak, csapzottak - de nem számít. A tábor második napjától szinte semmi nem érdekes, amit az iskolában, otthon vagy a városban egyébként fontosnak tartanak. Más játékszabályok, más értékrend szerint éltek. A fő, hogy együtt voltak. Pedig nem összeszokott csapatról van szó, a tábor kezdetén az egyetlen közös vonásuk, hogy ugyanabba az ötszáz fős iskolába járnak.

A vagon végében hegedűn, gitáron, furulyán és dobon improvizál néhány táborlakó. Vannak, akik a programokra emlékeznek: a színdarabokra, a táncversenyre, a szerepjátékra vagy a fürdőjáratra a kistolmácsi tóhoz. Mások az idei tábor kerettörténetén morfondíroznak, hogy tudniillik ez egy minden tekintetben "iskolai tábor", ahol minden nap egy hónapot jelentett, így az első napon tanévnyitót tartottak, "decemberben" éjfélkor felriasztották a tábort, pezsgőt és lencsét osztottak, petárdáztak, táncoltak az autóból bömböltetett zenére.

Egy fiú és egy lány az angyalkás játékról társalog. Történik ugyanis az első napon, hogy mindenki kihúzza egy táborlakó nevét a kalapból, így ő lesz a kihúzott táborozó angyalkája, azaz egész idő alatt próbál a kedvében járni, nem felfedve kilétét. A fiú azt találta ki, hogy szerenádot ad az egyik vacsoránál. Felkérte három osztálytársát, hogy zenéljenek, és előadták a Titanic betétdalát, a My Heart Will Go On-t hegedűn, gitáron, dobon, a srác pedig énekelt, megtévesztésül két vokalista lánnyal az oldalán. A táborlakók zöme valószínűleg giccsnek tartotta a filmet, különösen ezt a dalt, de a szerenád címzettje könnyeivel küszködött; akik ránéztek, azok is.

Az angyalkás játék melankolikus hangulatát hivatott ellensúlyozni a gyilkosos. Lényege, hogy van a táborban két gyilkos, akik egy "murdáltató flepnit" felmutatva ölhetik meg a táborlakókat, feltéve, hogy nincs a tízméteres környezetükben "élő" játékos. Aki meghal, felköt a kezére egy hullajelül szolgáló spárgadarabot. A gyilkosok nyernek, ha kivégzik a tábort, a tábor nyer, ha valamelyik étkezéskor ketten is a gyilkost gyanúsítják, így az lebukik.

A vonaton néhányan alszanak. Elfáradtak a táborbontásban. Az utolsó napon szétkapták a sátrakat, rendet raktak a konyhában (ahol vetésforgószerűen főztek egymásra a táborlakók, így mindenki sorra került, mindenki kiszolgált mindenkit), elpakolták a fürdősátrat (aki akart, meleg vizet merhetett a kondérból, megfürödhetett lavórban, majd pótolhatta a néhány száz méterre eredő forrásból az elhasznált vizet).

Az egyik főszervező tíz éve még diákként járt a táborban. Alig húsz percre a Délitől azt ecseteli a köré gyűlt régebbi táborozóknak, hogy miközben a nomádban az esti csoportmegbeszéléseken, amikor mindenki elmeséli a napját, a csoporttársakat őszintén érdekli a beszámoló, két hét múlva, mondjuk az iskolában az egykori csoporttagokat szinte hidegen hagyja, mi történt azóta a másikkal. - Lehet, hogy a nomád egy drog - sóhajt fel.

Leszállás! Hangosan, üvöltve éneklik a táborban született rigmusokat, senki nem akar sírni. Aztán amikor mindenki a peronon áll, középre dobják a csomagjaikat, csapzottan és ázottan körbeállnak, megfogják egymás kezét, énekelnek. A pályaudvar megbénul, mindenki őket nézi, kik ezek?, honnan jöttek? Ők meg csak nem akarják abbahagyni. Milyen volt? - jön majd a kérdés az otthoniaktól. Pedig a nomád tábort átélhetően elmesélni úgysem lehet. Hát még leírni.

Játék az életért: a kézen a spárga a halottat jelzi, de itt az újabb lehetõség a túlélésre