Az elnök embere
A nevével mindig gubanc volt. Az édesapja még Karafiáthként született, aztán amikor az nem csengett túl jól, Szekfűre váltott. A cseberből vederbe tipikus esete volt ez: Szekfű Gyula, a Hóman-Szekfű történészpárosból nem örvendett túl nagy népszerűségnek az ötvenes években.
Ifjabb Szekfű lusta volt, ám ambiciózus. Kosárlabdázott, vízilabdázott, de mindig csak a tartalékban, mert ott kevesebbet kellett edzeni. A közgazdasági egyetem elvégzése után viszont rögtön nagypályás akart lenni, és saját céget alapított. Ez már a kilencvenes évek közepén történt. Szekfű Balázs ettől kezdve az üzletemberek fárasztó, ám érdekes életét élte: fejlesztett, bővített, alapított, kilépett, társult és hagyta, hogy betársuljanak hozzá. Egy szép napon aztán egy magas, szemüveges férfi jelentős összeget fektetett az akkoriban éppen az információval foglalkozó vállalkozásba. Az illetőnek egyszerű, könnyen megjegyezhető neve volt. Úgy hívták: Kóka János.
Az új társ később gazdasági miniszter lett, aki néhány kérdésben még Szekfű tanácsát is kikérte. Ez volt az a pillanat, amikor a üzletember közelebbről ismerkedett meg a politikával. Kókának még egy dolgot köszönhet: többek között az ő ajánlásával került be az amerikai Yale Egyetem elitképző kurzusára.
Már az intézmény maga is fogalom Amerikában: ahogy a Harvardról a jogászok, a Berkeley-ről a szociológusok, úgy a Yale-ről rendszerint a politikusok kerülnek ki. Az utolsó hat amerikai elnökből négy itt végzett, köztük George W. Bush is, ami némileg árnyalja azért a képet. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után aztán az egyetem egy úgynevezett leadership-programot indított, melyre az Egyesült Államok kivételével a világ bármely országából lehetett jelentkezni. A kiválasztottak a globális felmelegedéstől a demokráciatudományig, az amerikai politika történetétől a válsággócok kezeléséig szinte mindenről hallgathatnak előadást. Egyfajta elitképző ez, ahol - Szekfű Balázs úgy érzi, nem tud jobb hasonlatot - az elnök embereit képzik.
Talán tényleg ez a Yale célja: összeismertetni a jövő döntéshozóit, akik a világtörténelem kritikus pillanataiban talán épp e kurzus hatására nem széklábakkal rendezik majd a konfliktusokat. Magyarországról mindenesetre már sokan jelentkeztek, maga Szekfű is megpróbálta tavaly. Idén aztán egy olyan, szinte überelhetetlen támogatót szerzett, aki Göncz Árpáddal, Paál Péterrel, Kóka Jánossal és Demszky Gáborral együtt javasolta felvételét: George Herbert Walkert, az amerikai nagykövetet.
A magyar üzletember különös társaságban tölt majd el négy hónapot az Egyesült Államokban. A Yale tizennyolc fős kurzusának hallgatója lesz a Costa Rica-i pénzügyminiszter, az ENSZ főtitkárhelyettesének kabinetfőnöke, a namíbiai szerzői jogi hivatal vezetője, egy egyiptomi újságíró, egy marokkói informatikus vállalkozónő, egy ukrán emberi jogi ügyvéd, akiket száz ország mintegy ezer jelentkezőjéből választottak ki.
Szekfű Balázst egyébként szép emlékek fűzik Amerikához. Még egyetemistaként járta be a keleti parttól a nyugatiig az országot. A túrához barátaival egy Ford kombit bérelt, melynek rögtön elromlott a légkondícionálója, a faberakást idéző műanyag csík pedig a kocsi oldalán lassan mállani kezdett. A nyolcadik hét végén a benzinkutasok csak hosszas rábeszélésre hitték el, hogy a tankoláskor nem kapnak valami egzotikus betegséget az autótól.
Ezúttal kulturáltabb körülmények várnak Szekfűre, aki ezen a héten már előadásokra jár, és azt is eltervezte, mit hallgat majd a kötelező órákon kívül. Urban studies-nak hívják a tantárgycsoportot, mely az építészettől a városgazdaságon át a városmarketingig szinten minden várossal kapcsolatos dolgot felölel. Hogy aztán mi lesz? Hát ez már nehezebb kérdés. A Yale kurzusa jól mutat az önéletrajzban, ám semmire nem jogosít. Egyfajta gyorsító rakéta, véli most Szekfű, csak azt nem tudni, hová. Ő mindenesetre tanul, hazajön, folytatja a vállalkozását és vár.
Ki tudja: egyszer talán tényleg az elnök embere lesz.
Vagy maga az elnök.
Majd meglátja.
