Segítene? - kérdem. Hát hogy képzelem, nem ér ő arra rá, meg különben sem egy politikus alkat.

Naponta érnek ilyenek mostanában. Be kellett látnom, hogy Magyarország a szó politikai értelmében elnéptelenedett. Lakosai vannak. Van népessége is, hiszen fogyatkozik. A népfenség alanya azonban, az a valaki, aki a népakaratot akarja, többé nem létezik. Mindig is jobb volt errefelé nem akarni, vagy külön-külön akarni kinek-kinek a magáét, elhúzott függönyök mögött, lehalkított hangon, baja ne származzék belőle. Egyáltalán, mire a nép nagyobbik része jog szerint akarhatott volna, addigra kitört a XX. század: diktatúrák, egypárti demokráciák, tekintélyuralmi rendszerek követték egymást, s gondoskodtak a nép neveléséről.

Rendben van, mondhatják, mi van ebben, nagy múltú demokráciák is ugyanide jutottak. Tömegtársadalom és tömegkultúra épp azt az állapotot jelenti, amelyben a közakarat személytelen automatizmusok útján képződik, és a közhatalmat szakapparátusok gyakorolják, miközben a fenséges nép szórakozik és fogyaszt. Nem politizál. Csakhogy nem így van, mert a világnak azon a részén, ahol a népszuverenitás fogalmát ismerik, fennmaradt és komolyan számon kérhető a közérdekű döntések nyilvánossága, az ehhez nélkülözhetetlen, legalább látszólag független sajtóval egyetemben. Ennél is fontosabb, hogy a liberális éjjeliőr-államnak nem jut eszébe, hogy a politikai értelemben mély álomba merült nép zsebeit lépten-nyomon kiforgassa, a kezére taposson, feje fölül a házat, dereka alól az ágyat eladogassa. Ha így tesz, az éjjeliőrt elkergetik, tömegek özönlenek az utcára, érdemi információ jelenik meg a sajtóban, s a vélemények piacán valódi alternatívák szabatos megfogalmazására képes, erkölcsileg és anyagilag független értelmiség jut szóhoz, nem maszatolnak.

Közéleti vitáinkban a demokrácia emlegetése csak akkor nem képmutató hivatkozás egy fiktív, de legalábbis magatehetetlen és tiltakozásra képtelen személy akaratára, ha a szereplők igazolni tudják, miképpen nyertek felhatalmazást arra, hogy mások nevében szóljanak.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor Tarlós István, Óbuda polgárainak mestere, aki mostanában a főpolgár mesterségre készül, egy interjúban azon a maroknyi tiltakozó csoporton gúnyolódott, amely az óbudai sziget beépítésének ügyében a hatóságokkal szemben "népként" lépett fel. Igaza volt. Nem a nép tüntet az utcán, aki az utcán tüntet, nem lehet "a nép". Az csak egy kisebbség lehet, akkor is, ha százan vannak, akkor is, ha százezren. Ha ugyanis ők lennének a nép, akkor ők választanák a képviselőket, a választott képviselők többsége az ő akaratukat juttatná kifejezésre, így nem lenne okuk a tüntetésre. Tehát nem a nép, megnyugodhatunk.

A városvédők, a környezetvédők, a Duna-védők, egyáltalán, akik még Magyarországon a jogaikért szót emelnek, s nem képesek belátni, hogy mennyire hiábavaló ez az erőlködés, nem hasonlítanak a többségre, nem is nép-szerűek. Tarlós Istvánnak igaza van. A többség akaratával szembehelyezkedő kisebbség túl sokat enged meg magának. Mert a többségnek igenis van akarata, amit a többség bizalmából választott tisztségviselők képviselnek. A polgármester képviseli, aki a színfalak mögött a szigetet agyonépítő beruházásért lobbizik, nyilvánosan pedig Pilátusként másokra mutogat. Az ÁPV Rt. volt és egyúttal leendő igazgatója képviseli, aki közhivatalnokként annak idején a szigetet eladta, most pedig a vevőt képviseli. Ahol ők legitim szereplők, mi ne legyünk azok.

1989 nyarán, az ellenzéki kerekasztal mellett történelmet író értelmiségiek azon tanakodtak, kivel is tárgyaljanak: az MSZMP-vel, a kormánnyal, netán az Országgyűléssel. Nehezen jutottak dűlőre, a résztvevők egymásra licitálva magyarázták, milyen sok kívánnivalót hagy maga után e testületek törvényessége. Egyedül Sólyom László, a Független Jogászfórum képviselője adott hangot halk kételyének: vajon magát a kerekasztalt és annak tagjait mi legitimálja. A világtörténelmi erőviszonyok változása folytán váratlan kezdeményező szerephez jutott új politikai csoportok legitimitását, ha valami, a hatalom átadásáról folytatott alkudozás teremtette meg. Minden további jogalap az akkor és ott, általuk vagy velük szemben kialkudott, vitatott és vitatható játékszabályokból következik. Forradalmat hiszen nem tetszettünk csinálni.

A népszuverenitás pedig azóta is arra a négyévenként bekövetkező, hatalmas csinnadrattával kísért aktusra korlátozódik, amikor a választópolgár a meglévő és általa alig befolyásolható kínálatból kormányost választ magának. A nép és az uralom közötti viszonyt ma ez az aktus és ennek szabályozása minősíti a leginkább. Ezek közé tartoznak azok a példátlanul szigorú jelöltállítási feltételek, amelyek azóta is megakadályoznak minden új véleményt és csoportot, hogy képviselőit az ország házába juttassa. A jelöltenként 750 ajánlószelvény kötelező begyűjtése csinál a választásokból boszszantó és megalázó papírgyűjtési akciót, lépcsőházi marketingvetélkedőt, amelyben pénzről és korrupcióról igen, célokról és elvekről mindaddig nem esik szó, amíg a hívatlan versenytársaktól a parlamenti klub tagjai meg nem szabadultak.

Ma a politika olyan üzleti vállalkozás, melyben a résztvevők kölcsönzött vagyonok fejében médiafelületet, a médiumok segítségével szavazatokat vásárolnak, a szavazatok arányában pedig hatalmat szereznek, hogy a hatalom birtokában végül kifizessék adósságaikat, amelyeket akkor halmoztak fel, amikor médiafelületet, a médiumok segítségével szavazatokat... és így tovább.

De vajon honnan a szenvedély, amellyel mi népként e társasjátékban részt veszünk? Sokszor és sokoldalúan elemzett okokból Magyarországon a gyűlölet és a félelem két masszív politikai tábort hozott létre - azokét, akik az országot fenyegető veszedelem forrását inkább az úgynevezett jobboldalban, és azokét, akik a Gonosz megtestesülését az úgynevezett baloldalban látják. Négyévenként újra és egyre inkább nem valami mellett, hanem félelemből és valami ellen szavaz a többség. Demokratának lenni anynyit tesz, mint félni, és építeni a félelmi hisztériákra.

Egy német szociológus mondta, még a nyolcvanas években: a médiademokráciában felesleges a népet megszavaztatni, elég lenne, ha a nagy médiacégek tulajdonosai szavaznának, a választások eredménye úgyis az ő preferenciáikat tükrözi majd. Világos, tiszta beszéd.

A nép leváltásának demokratikus folyamata azonban nem ér véget a politikai, üzleti és médiahatalom világszerte végbement öszszefonódásával. Ahhoz, hogy ez a folyamat kiteljesedjék, merész kezdeményezések kellenek. Az alkotmányos demokrácia kereteinek olyan kreatív értelmezése, mint amilyenből a magyar szocialisták mutatnak példát a világnak. Idejében felismerték a több pártállami rendszerben rejlő veszélyt, hogy a nép élni fog az alternativitás felkínált minimumával, és négyévente elkergeti, akiket legutóbb kormányra segített. Ennek mentek elébe, amikor a kormányzati ciklus félidejében a koalíciós pártok maguk adtak túl kétéves, alig használt miniszterelnökükön. A választásokig hátralévő idő nem volt elegendő, hogy utódjának teljesítményét a közönség megítélje, ő 2006-ban még mindig úgyszólván tiszta lappal indulhatott. Gyurcsány Ferenc most másodszor alakíthatott kormányt anélkül, hogy politikai programot kellene hirdetnie. 2004 után adva volt a másoktól öröklött, kész program. 2006-tól az államcsőd teremtette kényszerfeltételek. A szuverén nép, hogy úgy mondjam, nem volt döntési helyzetben.

2008-ban pedig - láss, Uram, csodát - a szocialisták csalhatatlan életösztöne majd megint működésbe lép, és megszabadítja a pártot a "népnyúzó" (nem én mondom, ők fogják mondani) gyurcsányi politikától. Épp a félidőben, két választás között. Hitet tesznek ismét a baloldali, igazi szocialista értékek mellett, melyeket kendőzetlen őszinteséggel, festetlen, lobogó ősz hajjal képvisel majd a szociálisan érzékeny, nemzetközileg bejáratott Göncz Kinga (vagy Szili Katalin, ha a környezeti válság kihívása bizonyul súlyosabbnak, aki már köztársasági elnök is lehetett volna, ha a koalíciós partner nem intrikál). Nincs szükség többé ellenzéki pártra, helyét a pártellenzék tölti be. Tudatik: a politikai váltógazdaság a hazai körülmények között jobban bevált egypártrendszeren belül is megvalósítható.

Mindenki jól jár ezzel. Kormányfőt a kormányzó párt szakemberei választanak, nem holmi összevissza szavazó laikusok. A nép végleg megszabadul a politizálás nyűgétől, amit eddig is oly vonakodva viselt. És nem kell többé eltartania két, egymással versengő pártelitet.