Hétfőn már egyetlen nagy figyelmeztetéssé vált az ország, kiderült, hogy valakik, valahol mást sem csináltak, csak jelezték a vihart, hivatalos nyoma azonban egyelőre csak egy árva e-mailnek van, amit a katasztrófavédelemnél négy órával később észleltek. Ha a vészhelyzet kezelésében nem is, önigazolásban fantasztikus tehetségek bukkantak felszínre. Miközben nincs ember, aki ne hallott volna arról, hogy estére égszakadás várható, egyetlen illetékes sem akadt, aki többet akart tudni annál a vihar természetéről, mint hogy a különböző hajókon és egyéb, Gellért-hegyet jól "befogható" teraszokon tartott VIP-rendezvényekre vigyen-e magával esőkabátot. Önkéntes információhiányban tobzódhattak tehát a hivatalos emberek, akik számára hétfőn az is kiderült, hogy már vasárnap délelőtt nagy veszély leselkedett a tömegre, mert ha a petárdákkal teleaggatott Lánchíd alatt elrepülő gépek közül egy is szerencsétlen ívet ír le, annak katasztrofális következménye lehetett volna. Na ne!

Az embernek ilyenkor az az érzése, hogy szürke hétköznapokon is lőporos hordón ül, s csak szerencsés sorsának köszönheti, hogy az nem robban alatta. Trolik ráznak, kátyúk mélyülnek csapdákká, villanyoszlopok dőlnek, emelvények roppannak öszsze, magyarán csak a csendes fohász segít. Mert az édeskevés, hogy másnaptól mindenkinek akad mentőötlete, ésszerű magyarázata riasztási láncról, mobilszolgáltatók által történő azonnali sms-tájékoztatásról, tömegoszlatásról. Attól sem fog változni semmi, ha elszámoltatásra hazarendelik törökországi üdüléséről a katasztrófavédelem első emberét, aki hiába iszkolt el a pesti viharzónából a merényletek miatt védett török tengerpartra, nem menekülhet.

Hivatalosan is elhangzott, hogy nem a tűzijáték, hanem a vihar tehet a tömegkatasztrófáról. Kikezdhető okoskodás, hiszen ha közlik, nincs parádé, így kilenckor nincs ekkora tömeg a Duna-parton sem. Csakhogy régóta olyan a magyar közélet klímája, hogy reálisan számba vehető a reakció: százezrek néztek volna az égboltra - ugyan, kérem, dilettáns óvatoskodás, vihar egy pohár vízben, vagy egyszerűen csak engem akarnak félrevezetni - a végén megtartják, mi pedig lemaradunk róla. És ez a sajátos életérzés a tragédia másnapján sem változott, csak hétfőtől azért érzik magukat becsapottnak az emberek, mert hirtelen túlinformáltakká váltak abban, amibe korábban senki nem avatta be őket.

Nem működő mechanizmusokkal teli az ország, ilyenkor különösen fájdalmas szembesülni ezzel, de tévedés ezt az átszervezésekre fogni, már csak azért is, mert a "fenyegetett" mentőszolgálat tette leginkább a dolgát. Meg aztán voltak, akik azonnal föltalálták magukat a káoszban, higgadtan álltak ellen a pániknak, s akadályozták meg a nagyobb bajt. Megint mások - mint az internetes beszámolókban olvasom -, a lánchídi árusoktól vittek, amit tudtak. Ebben is különbözött a budapesti minitornádó a New Orleans-itól - ott néhány napba beletelt, amíg megjelentek a fosztogatók.