Kitört a pánik. A világ minden részén kitör, ha sok százezer ember hirtelen menekülni próbál. Szomorú példák bizonyítják, hogy stadionokban, utcai demonstrációkon ilyenkor mindenütt tragédiák történnek, emberek tapossák le egymást, miközben kétségbeesetten keresik hozzátartozóikat. Ápolást remélők a földön, javaikat mentő utcai árusok és menekülők a kapualjakban, aluljárókban, elnémult telefonok, síró gyermekek. Ismerős képek katasztrófafilmekből és külföldi híradásokból. Messzi földek távoli eseményei.

A néző ül a kényelmes karosszékben és borzong, de számára nincs közvetlen tétje az eseményeknek. Még akkor sem, ha olyan horderejű az esemény, mint mondjuk a New York-i ikertornyok elleni merénylet volt, mikor a kielégítetlen információéhségű néző csalódottan átkapcsolt a BBC-re vagy a CNN-re, hogy végre megtudjon valamit, és közben szomorú véleményt formált a hazai tévézés állapotáról, kivárva azt, míg órákkal később az információs gépezet, ha kicsit csikorogva is, de beindult.

De mi van akkor, ha a tét nem csak távoli információ? Ha szeretteink vannak a rakparton, ha közvetlenül érint bennünket mindez? Megtörténhet-e, hogy profi adók bénultan és gépiesen adják a sokéves filmeket, nem szakítják meg az adást, nem elérhetők, miközben stábjaik ott állomásoznak a helyszínen, mely időközben már nem egy vidám tűzijáték, hanem tömegkatasztrófa színhelye lett? Megtörténhet az, hogy ha mégis hírperiódusra ragadtatják magukat, akkor annak dadogás, összeviszszaság és rémhírterjesztés a vége?

Megtörtént. 2006. augusztus huszadikán Magyarországon.

Miközben az elektronikus sajtó dühödten és harciasan követeli a katasztrófatervet a kormánytól, meteorológustól, mentőtől és tűzoltótól, addig maga képtelen volt e katasztrófa során ellátni alapvető feladatát, az informálást és tájékoztatást. Mindez persze már évek óta így van, csak most sokak számára vált nyilvánvalóvá, mert beütött a komoly baj.

A "baj" igazi tulajdonsága az, hogy rendszerint vasárnap este üt be - vagy általában olyankor, mikor éppen "senki sincs benn", amikor konzervműsorok követik egymást képmagnóról, amit a technikus vagy a komputer indít adásba. A kihívás többnyire békés pillanatokban érkezik, mikor üresek a tévéfolyosók, a hírolvasók már félig lesminkeltek, és átöltöztek a hazainduláshoz. És akkor hirtelen becsap a villám, jön a vihar. Milliók kapcsolnak csatornáról csatornára. És most nem érik be azzal, hogy hány lábú birka született, vagy hogy szakított-e az "álompár".

Azt szeretnék megtudni, hogy mi történt. A tényekre kíváncsiak. Szeretnék tudni, hogy mi lett a szeretteikkel, hazaérnek-e? Hol kereshetik sérült barátaikat, rokonaikat. Még a rakparton lévő menekülők is kétségbeesetten tekergetik kisrádióikat. Hová forduljanak, merre szaladjanak? Ha maguk esetleg sérültek, hová, melyik kórházba menjenek? Lesz-e vonat, ami hazaviszi őket? Aki elvesztette gyermekét, hol keresheti? Minderre gyenge válasz, hogy "maradjanak velünk", "nézzék meg a következő filmet", "legyen egy kellemes estéjük".

Ami kevéske tényszerűség akadt, az MTI-ről Indexre, Indexről Origóra, majd onnan a képernyőkre szállt, közben torzult, és akitől indult, az is kétszer átvette mástól, mert nem ismert rá az eredetire. Ilyenkor a közhelyek, a régi patronok nem működnek, csődöt mondanak a máskor megbízható és automataként válaszoló szóvivők, mert ez most nem egy szokásos útinfó, és nem is bulváresemény, hanem tömegkatasztrófa. Amely ezreket, százezreket érint. Ilyenkor a tényleges szakmai szabályok érvényesek. Ugyanúgy, mint a rendőrségnél, a tűzoltóknál vagy a mentőknél. Ilyenkor katasztrófa fokozatba kell kapcsolni.

Ehhez megfelelő terv kell. Amely természetesen nem arról szól, hogy mi van, ha augusztus huszadikán lecsap a vihar, hanem arról, hogy ha lecsap egy vihar, felrobban egy gyár, sokakat fenyeget a tűz, a víz, akkor kinek mi a dolga az elektronikus médiában. Kiderült, hogy nincs ilyen terv. És kiderült az is, hogy ha lett is volna, akkor sem lett volna elég ember, aki kivitelezi.

Kiderült - most már talán nem csak a szakemberek számára -, hogy a súgógépről hírolvasó bemondó, a közhelyszövegeket bemagolt tudósító és mindazok, akik évek óta kellemesen elevickélnek a média gyerekmedencéjében, szinte azonnal elmerülnek, ha mélyvízbe kerülnek, ha igazi tétje van szavaiknak, döntéseiknek. Talán a Hír TV volt az egyedüli, amelyik gyorsan és profi módon reagált - egészen addig, amíg el nem kezdett forogni a kötelező lemez, a másnap már helyénvaló kérdés a kormányzat felelősségéről. De addig - jó 50 percen át - igyekeztek felnőtt módon tájékoztatni, informálni.

A magyar elektronikus média az elmúlt években tökélyre fejlesztette a vélemények ütköztetését - hiszen ha a tévés újságírás annyiból áll(?), hogy "X." azt mondta, és "Y." meg erre azt válaszolta, a politikusok, szóvivők maguktól elmondják a magukét. De mi van, ha kiderül, hogy nem ez a televíziós újságírás? Mi van, ha vélemények helyett tényeket, pontos információkat várnak tőlük, ha valóban tétje van annak, amit elmondanak, amit bemutatnak?

Akkor bizony az van, ami volt a képernyőkön 2006. augusztus huszadikán.