Paradicsomi (kommunizmusbeli?) állapotokat ígérnek, olyanokat, amelyek egy modern piacgazdaságban eleve illuzórikusak: hiszen a magas jövedelmeket iszonyúan kemén, napi 10-12 órá munkához kötik a fejlett országokban, ezt mindenki tudja, akinek multinacionális cégnél foglalkoztatott ismerőse van. A szolgáltatások pedig a mi fogalmaink szerint ott igencsak drágák, igaz, van miből megfizetni.

Különösen jó emberek a politikusok választás előtt vagy ellenzékben. Ez érthető és nem is nagyon kifogásolható: ez olyan, mintha Capitalyt játszanának, játék pénzekkel - építsenek-e bérházat  Dorottya utcai telken, vagy inkább dobjanak-e még egyet, hátha még jobb lehetőséghez jutnak. A jelenlegi ellenzék jól példázza a Capitaly játékos gondtalanságát: a három ellenzéki párt közül csak egy van, amely legalább egyetlen (!) megszorító intézkedést indokoltnak tart: a házipénztárak megadóztatását. Egyébként meg, ami az államháztartást illeti: a komcsik meg a libsik tegyék be a kasszába, amit eltékozoltak köztisztviselői fizetésekre, autópályákra, családi pótlékokra és más hülyeségekre, s akkor máris rendben vagyunk. Hogy egyszerűsíteni kellene és olcsóbbá tenni az államigazgatást? Minek? Maradjon inkább az ezeréves, jól bevált rendszer: a lóval egy nap alatt bejárható egységek, a megyék. Nagyapáinknak is jó volt így!

Az ellenzéki persze lehet jó ember, különösebb következmények nélkül: időben kell megkezdenie a jutalombélyegek gyűjtögetését, hogy négy év múlva megkaphassa az ajándékát, a mandátumot. A reformokban pedig nem érdekelt, azokkal nem lehet többletszavazathoz jutni.

A jelenlegi ellenzék magatartása gyermeteg és felelőtlen.

Más a helyzet a kormánypárti politikusokkal. Nekik – szemben ellenzéki társaikkal – felelősségük is van, az ő döntéseiken múlik a nemzet sorsa, a négyéves cikluson túl is. Nekik nem szabad négy évre előre a választásokra pislogni, csak az egyetemes közjót kell szemük előtt tartani. Nem lehetnek jó emberek!

A kormány előtt le a kalappal. Összeszedtek majdnem minden bevételszerzési lehetőséget, ami elképzelhető. Van olyan intézkedés is, ami alkotmányjogilag vitathatónak tűnik: ilyen a nem létező nyereség megadóztatása, vagy egy fiktív jövedelem utáni járulékfizetés.

Van olyan terület viszont, amihez nem mertek hozzányúlni: ilyen például az őstermelők bevonása az adózók körébe, pedig ez előbb-utóbb elkerülhetetlen.

 A legnagyobb bukfenc a gázár felemás rendezése. Megtartották a sávos ártámogatást, és így a költségvetés helyzete nem sokat javul a 30 százalék alatti áremeléssel, noha a kompenzáltak körét igencsak szűkre vonták. Változatlanul megkapja viszont az évi közel százezer forint nagyságrendű támogatást minden jómódú gázfogyasztó, miközben az egyedülálló kisnyugdíjasnak az áremelésből származó évi 20-25 ezer forintos többletteher is nyomasztó lehet. Véglegesen rendezni kellett volna a gázárat, és egyidejűleg sokkal szélesebb körre kiterjeszteni a kompenzációt. Akkor talán a következő választásokig le lehetett volna venni a kérdést a napirendről, ami így a túl kicsi és következetlen lépés miatt még jó ideig a közbeszéd tárgya marad, hiszen elkerülhetetlenek a további áremelések.

A kormányon belül is hajlamosak néhányan a lazításra. Például kíváncsi volnék, mit szól a pénzügyminiszter ahhoz, hogy az Állami Operaház úgy kívánja megoldani a korábban elvont 700 millió forint pótlását, hogy ugyanennyi tb-járulék befizetésének jövő évre való elhalasztását kéri. Ez az újonnan kinevezett univerzális válságmenedzser csodafegyvere – a tőle korábban elvárt kemény racionalizálás helyett. Vagy ott van az akadémiai törvény ügye: a miniszter a médiában sokat bírált Akadémiára bízta az új akadémiai törvény kidolgozását, amiből, félő, az következik, hogy (majdnem) minden marad, ahogy van.

A kormánypárti képviselők meglepően fegyelmezetten fogadták a „csomagot”. Nem voltak olyan lázadások, mint 1995-ben, Bokros idejében. Igaz, a csomag sem olyan „nehéz”, mint az akkori.

De persze azért néha belőlük is kibújik a jó ember: a szocialista képviselők le akarták szavazni azt a javaslatot, hogy a tanárok heti óraszámát 20-ról 22-re lehessen emelni már az idén, igazgatói hatáskörben. Végül kompromisszum született. Mivel Nyugat-Európában az egy tanárra jutó gyermeklétszám ma még másfélszerese az itthoninak, így a két tanév alatt bevezetésre kerülő összesen 20 százalékos óraszámemelés elfogadhatónak tűnik.

Jelenleg is jelentős különbségek vannak az egyes települések pedagógusainak jövedelme között, és ez nem a teljesítménytől, hanem az önkormányzat anyagi helyzetétől függ. Az óraszámemelés viszont valamelyest megkönnyítheti a szegényebb iskolafenntartók helyzetét, a rendes tanórákon kívül elrendelhető heti két többletóra pedig segítséget jelenthet a felzárkóztató programok szervezésében.

Ez persze kicsi (de fontos) ügy, a többi között. Általánosságban viszont a megszorító csomag társadalmi fogadtatása jobb volt, mint várni lehetett. A külföldi elemzők fanyalgása sem teljesen érthető: igaz, hogy az intézkedések megkéstek és a fél évvel ezelőtti adócsökkentések megmagyarázhatatlanok, de a csomag mégiscsak megszületett, és kedvező hatása az államháztartásra már jövőre érezhető lesz.

Mégis, az adóelkerülést, a feketemunka elleni harcot egy pillanatra sem szabad abbahagyni: a törvényesen adózók köre tovább nem terhelhető, és egyes új adófajták csak ideiglenesen tűrhetők meg a gazdaság komoly sérülése nélkül. A munka neheze tehát még hátravan.

Bauer Péter
mérnök-közgazdász