Nézem a szédületes repülős mutatványt, a bajnokságot, minden tökéletes, süt a nap, az időjósok ismét mellébaltáztak. Vagy mégsem? A tűzijáték pontosan kezdődött. Előtte már gyülekeztek a sűrű, sötét felhők, épp csak a fejünk felett maradt egy tenyérnyi halovány égbolt. Tréfálkozva mondogattam a barátoknak, hogy na, amikor az is összeér, akkor a nyakunkba szakad a veszedelem. Bárcsak hallgattam volna. Elképzelni is iszonyatos, milyen, amikor meglódul néhány tízezer ember a jobb parton, Pesten. És a másik oldalon ugyanennyi. Őrült félelemmel szaladnak, kinyomnák egymás belét, ha most elbuksz, átömlik rajtad az áradat. Bokáig, néhol még nagyobb vízben gázolva. Azt hittem, ilyen csak a rossz tucatfilmekben lehetséges, buta rendezők agyában.

Két óránál többet dideregetem az alsó rakparton, mert a két híd közé szorultam. Menekülés közben egyesek már mondogatták, hogy állítólag halottak is vannak. Rengeteg cserép leesett a templomról a Ferenciek terénél – nézem az utcát, olyan, mint csata után. A metrólejáró pedig maga a pokol. Mégis mindenki oda akar jutni. Mint valami óriási csorda, úgy nyomulnak az emberek lefelé. Vagy legalábbis arrafelé. Nem mertem az első sorokba bevágódni, mert nem tudtam, mi történik odalent, voltak, akik elborzadt arccal jöttek vissza, és mondták, hogy nem tanácsos besétálni a csapdába. Araszoltunk a semmi felé. A tömeg persze jó, mert egymást melegítjük.

Első próbálkozásra nem tudtam tehát lemenni a metróállomásba, inkább elgyalogoltam az Astoriához. Ott persze még nagyobb volt a vergődés, visszamentem a Ferenciek terére.
Nem, nem a képzelet játéka: az Astoria felé homleszek óriásisósperecekkel masíroznak. Egyik-másik felfűzött a karjára vagyharmincat. Röpke egy óra múlva lent voltam a föld alatt, aztán az egyes villamos megállójában újabb 35 percet várakoztam. Kékre-zöldre fagytam, jóformán nem is tudtam már mozogni, éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy zombi. Megbénult a világváros: zombi várossá alakult át néhány pillanat alatt. És ez csak eegy záporocska volt: ennyi is be tudja bizonyítani, hogy ki tudja ütni a túlméretezett metropoliszt.

Ez a rémfilm kockáról kockára durvább. Eleredt a zuhé? Mindenki egyszerre lódult a híd felé. Alatta összegyűlt pár ezer ember, szó szerint sodorták és taposták, nyomták egymást agyon, mint a megriadt nyáj. Előbb csak fentről jött az áldás, aztán a jég falhoz szorított bennünket, oldalról vert, és mintha felkapta volna a Dunát a dühöngő, semmiből előkerekedő vad szél: a nyakunkba zúdította, újabb és újabb döndüléssel csapott le a felkészületlen emberekre. Amikor végül eleredt a jég, egy lány elkezdett sikitozni, hogy ez büntetés, büntetés, büntetés! Gondolom magamban: Megbűnhődte már? Nem eléggé...

Istenigazából csak egy dolog bántott az egész félresikerült ünneplésből, aminek a szomorú végét jó előre megjósolták nekünk (csak nem hallgattunk az intő szóra – főleg a kedves szervezők). Az a rengeteg picuri gyerek... Mindenki, aki csak tehette, kivitte a kicsiket, mert ki a fene számított erre a borzalomra?! Lásson a gyerek csodát, igazi magyar ünnepet, kétszázmilliós pukkanást! A középkorban, amikor a nagyúr győzött vagy házasodott, jól elagybugyáltak egy parasztot, netán bélyeget sütöttek a testére, aztán világ életében emlékezett a nagy napra a szerencsétlen. Vajon az apróságok, a kicsike magyarok mire fognak emlékezni ebből az összünnepből? Képzelem, ha én jégkocka lettem, és kéken-zölden érkeztem haza, mit érezhettek ők, az egy-két éves gyerkőcök, csontig fagyva. Rengeteg babás családdal futottam össze, százával lehettek.

Persze, olyan fickót is láttam, aki közben ügyeskedett: lopták az ezt-azt, ami ott hevert az utcán kiterítve. Az árusok tehetetlenül bámulták, mert ha szaladnak az egyik után, a teljes portéka ott marad szabad prédának. Ha nem lett volna tragikus, talán mosolyogni is tudnék egy utolsó villanáson: amikor úgy istenigazából eleredt az egekből az átok, akkor abbahagyták nagy megszeppenve a tűzijátékot a fiúk. Csakhogy pár perc múlva észbekaptak, hogy a nép özönlik kifelé, el a veszélyes helyszínről, a metró felé, és akkor újrakezdték. Hátha meggondolja magát a csürhe, a megriasztott, arctalan tömeg. Maradjatok, hiszen szép halál ez.

Ráadásul ingyenes.