Az ember vasárnap kora délután folyton el akar aludni, de sajnálja rá az időt, a munka legjobb ideje az alvásé is volna, így van az éjszakával is, munka és alvásidő jegyesek. Föláll vizet forralni kávéhoz, noha teljesen fölösleges. Neszek finom hálójában úszik a délután. Itt-ott sövényt nyírnak, füvet, lebeg a kerregés, mint az ökörnyál. Ököruszály magában, morogja, és ott is van megint a nyelvnél. Kéznél van, egyrészt elfér a szájában, másrészt végtelen. Az ember tudja: a nyelvet a némaságra ráadásul kapja, ezért őrzi meg. A felnőtt ember. Ki, ha jól idézem József Attilát, nem istene és nem papja sem magának, sem senkinek.

Lepukkant, vadászkalapzöld autó vezetőülésén, Ford vagy Lada, a hátsó gyerekülés felé fordulva térdel egy 35 körüli nő, kiidegelt, csapzott anya, és torka szakadtából avasgecikurvaanyádozik. Önfeledten brutális kép, felháborodni, egyáltalán reagálni is csak később enged. Nem nyelv, hanem ordító, anyátlan látvány. Elrántanak egy bőrfüggönyt a pokol kapujában. Valaki bemegy vagy kijön, mindegy, valami leplezhetetlenül megmutatkozik. Olvasom, ezentúl a repülőgépek némelyikére csak akkor vihető fel anyatej, illetve bébiétel, ha előtte az anya megkóstolja. Csak ez a biztos, az anya.

Forgalmas pesti utca virágárusokkal, nem épp leányok, megtermett, kemény férfiak, a csokrok sportos, piros buzogányok a kezükben. Baseball-rózsák. Az egyik bejön a zöldségesbe, kivesz a hűtőből egy kétliteres Fantát, odaint a középkorú nőnek a pult mögött, és kimegy. Szomjas vagyok, ezt mondja a mozdulat, mit csináljak? Az elárusítónő meredten nézi. Őrület, mondja aztán az egyedüli vevőnek, aki szintén nő, két kisgyerekkel. Egyszer csak bejön, kiveszi. És ez így megy, tessék elképzelni, nem tudok mit csinálni. A vevő épp tanúskodhatna, de nem teszi. Igaz, nem is kérik rá, és nem bánja, hogy nem kérik, naponta erre jár a gyerekekkel. A hatóságot mint megoldást gyakorlatilag elfelejthetjük, ilyesmire rendőrt hívni ebben az országban teljesen értelmetlen. A virágárusnak megtiltani nem lehet. Esetleg ha sísapkát húz, mondja az elárusítónő, és követeli a bevételt, rám lő vagy nyakon szúr, akkor van esély. De így? Még elmesélni is hogy lehet az ilyesmit? Először persze szóltam neki, hogy elfelejtett az úr fizetni, de az a nagy benga ember csak megmarkolta elöl a nadrágját, felröhögött és kiment. Tudja, leszarom én a Fantát, hanem a megaláztatás. Attól félek, egyszer megölöm. Mikor behajol, hogy a leghidegebbet vegye ki, mert azt szereti, ezzel a kenyérvágó késsel meg találom ölni. Vagy hát dinnye.

Olykor nagy, töltényezüst, illetve töltényfekete terepjárók indulnak el a hegyoldalakról, a magas terméskőkerítések mögül, és úgy zúdulnak lefelé, mintha lenne egy másik Kresz, nyilván van, és az e világi rájuk nem vonatkozna. Illetve vonatkozna, de nem volna érvényes. Nincs rendőr, aki ha választhat egy koszlott Suzuki és egy ilyen közúti anyahajó között, utóbbit akarná megállítani. Pedig akár kockáztathatna: lehet, hogy egy ibolyaszelíd nő ül a hőre feketülő üveg mögött. Legalábbis érdemes eljátszani a termékeny, ám életidegen gondolattal, hogy egy nyugdíjas napközis tanárnő vezet, és nem őt terítik be egy egész, kisebb medencényi pocsolyával, mikor a szemerkélő esőben jön a szepezdi ábécéből, hanem ő terít be. Nem félreálltam, nem letöröltem, ezt sikoltozza, szorítja a volánt, villognak a mindenféle gombok, rendőrelhárító, szarvasnyúzó automata, és ki tudja, mi még, kiabál, szidja Arany Jánost, s mikor a levert kislámpa csattanására sikoltozva fölébred ebből az álomból, olyan vizes, mintha az a pocsolya még mindig nem száradt volna meg rajta.

Nagy és fényes összejövetel valahol, valakiknél, legyen a nevük Szürkeszék. Egy kedves, igen tisztelt vendég, nincs mit tagadni ezen, a kelleténél nyitottabb szájjal köhögi el magát. Ezerből egyszer, ha előfordul, de ez esetben a kis nyák, bár hogy mi a kicsi ilyenkor, azon lehet körömszakadtig vitatkozni, szóval a kis dolog kecses ívben belehull a fondüs tálba, s el is tűnik a sajtlávában nyomtalan. A társaság épp az előbb ült asztalhoz, a tál vagy inkább üst köré, s kezdte vallásos áhítattal bámulni a fortyogást. Látják tehát azt a dolgot, a köhögményt, nem lehet nem látni. A házigazdák erősen tehetősek, már-már gazdagok, de mértéktartók s normálisak, náluk sem mindennapos, hogy egyhavi kisnyugdíj értékű sajt van a fondübe belefeccölve. Illetve volt? Tegyem hozzá, a szereplők összeszokott társaság, alapjában szeretik egymást, de az idő erre az alapviszonyra ráhordott egy vastag réteget. Egyelőre ülnek meredten. Mi történik utána? Rövidfilm, öt erős perc. Tíz.

Iszom még egy neszkávét - erről a finom, patinás összetételről ki mondja meg ötven év múlva, hogy nem színmagyar szó? Akár még Kosztolányiig is visszavezeti valaki, talál egy verset valamelyik rövid életű kávés folyóiratban (Kávé, 1907/3) Hörpey álnév alatt, próbálja beazonosítani, elemzi, idézi: "Halk és neszecske kávé, barna sóhaj / mit ásításba fojt egy lusta ó jaj" satöbbi. Kis vers, kávéskanálnyi ujjgyakorlat, "kanál avagy toll percegő nesze", a sötét kávét, írja majd az elemző, mint divatos volt akkoriban, tintához hasonlítja a költő, a kávéivást pedig a versíráshoz úgy áhítat, mint hatás tekintetében - folytathatnám, végigvihetném a játékot, de hát ezek épp azért cédulák, hogy úgy hagyjam őket, félkészen, fölpöndörödve. Tán pont attól van kész, hogy nincs végigírva.