Márpedig a Béres család ugyanolyan gondos mérlegelés után választotta ki először Erdőbénye és Tolcsva között Lőcse város egykori szőlőbirtokát, mint utána a későbbi tervezőket. Erdőbénye a tokaji hegyvidék mértani középpontja, ami jól hangzik ugyan, de azért nem ez a "főváros", még ha valaha itt élt is Szepsy Laczkó Máté, Lórántffy Zsuzsanna udvari prédikátora, az aszútechnika felismerője, és állítólag itt bányászták ki a világ egyik legöregebb ősszőlőleletét. Az elmúlt években nemcsak a borászat lett trendi, de a borászatok építése is, és egy építész - vagy jó, némi megengedéssel bizonyos építészek - számára ilyen környezetbe tervezni valószínűleg maga lehet az örömzene. A meghívásos pályázaton olyan hazai nagyágyúk indultak, mint Janáky István és a borászatokban külön is erős Ekler Dezső vagy Sugár Péter, a bírálóbizottságot pedig Ferencz István vezette, egyfajta igényesség tehát már adott volt. De csak első látásra természetes, hogy a nyertes végeredmény szép és jó, illetve ilyen magától értetődően simul bele a tájba.

Mert mi az, hogy szép és jó vagy csúf és rossz? Csak egy rövid bortúrát kell tenni az interneten, és máris összeomlik a harmónia finom egyensúlya. Akad, aki több emeletesre pumpált családi házat képzel pincészetnek, amely még a szőlőjét is kitakarja, más csupa műkőből építkezve képes megrendíteni a bora természetességéhez fűződő elképzeléseket, de a legtöbb mégis a hamis, udvarházas nosztalgizálásból van: rosszul kezelt ízek és anyagok, elfuserált arányok és legfőképp hamis, archaizáló képzetek, amelyek a borhoz kacsolódnak.

Gallék épülete szinte belefekszik a Szokolya lábának egyik völgyhajlatába ott, ahol a domboldal lapályba, az ültetvény pedig egy régi kútnál apró mezei utak találkozásába fut össze. Az Y-ra emlékeztető épület magától értetődően veszi fel a helynek ezt a hármas erővonalát, közelebbről nézve pedig egy korosabb diófát fog közre, ami engem már levesz a lábamról. A hegy-völgy irányú hosszabb szárny a gazdasági-irodarész, a dél felé forduló oldal pedig a vendégház. A pince java része természetesen a föld alá került, ahol kő és nyersbeton találkozik, de a felszín feletti formák is szinte hangsúlyosan sallangmentesek, már-már lecsupaszítottak. Az ausztrál származású Anthony Gall, aki az elmúlt jó egy évtizedben Kós Károly elsőszámú magyar szakértőjévé nőtte ki magát, de a Lőcsebirtok építése alatti másfél évben éppen Brisbaine-ben tanított, még talán hazai kollégáinál is jobban törekedett az egyszerűségre, pontosabban bármiféle ünnepélyesség elkerülésére. Természetes, hogy kollégáival helyazonos anyagokat is használtak, a gazdasági tömböt borító, és a közeli Mádon bányászott tufa például helyenként úgy mutat, mint a törökméz: fehér, szürke és rozsdaszín váltogatja magát benne - a vendégházi szárny viszont kapart, kőporos vakolatot kapott, mivel azt a helyi hagyományt akarták követni, miszerint errefelé a lakóházak mindig meszeltek, illetve vakoltak, a téglából, kőből emelt gazdasági épületeket pedig általában nyersen hagyják. Még a részletekben sincsenek extravagáns vagy akár csak díszítő gesztusok - kinek is szólnának itt, a természet közepén? -, bár nekem a nagyobbik vendéglakás oszlopok mögé szerkesztett puritán faterasza és a tárgyaló panorámaablaka így is az egyik legszívdobogtatóbb apróság. Szépek a homogén anyagokból összerakott belső terek is, és máshol talán ez fel sem tűnne, de itt, a külső minimálarthoz képest mintha mégis kicsivel több lenne a kelleténél - már amennyiben a belsőépítészetnek kell alkalmazkodnia a külsőhöz és nem fordítva.

És az sem igaz, hogy egy ilyen pincészet feltétlen örömzene lenne. Csak minden a helyén van.

(A Béres Rt. új borászata Erdőbényén)

A részletekben sincsenek extravagáns vagy akár csak díszítõ gesztusok - kinek is szólnának itt, a természet közepén?