A bankárok szívét Gyurcsány Ferenc már első miniszterelnöksége első hónapjában megdobogtatta, de a heves érzelmi reakciót akkor sem a szerelem szülte. A bankadó 2004 őszén fogant ötlete akkoriban határozottan javított az új kormányfő formálódó népszerűségén. Csányi Sándort, az OTP Bank első emberét ellenben sokan biztosan nem kedvelték meg, amiért bankja legnyereségesebb tevékenységeinek külföldre menekítésével fenyegette meg a kormányt, ha az nem áll el "elképesztő" ötletétől.

Normális ember aligha sajnálta a 2001 óta állami tőgyön gömbölyödő bankokat, amiért átmenetileg rájuk osztották a fejőstehén szerepét - persze csak formálisan, hisz a szektor kiemelkedő jövedelmezőségének mozgatórugója máig az állami pénzszórás maradt. Valószínűleg egyetlen más ágazat sem profitált annyit fél évtized rossz gazdaságpolitikájából, mint a bankszektor. Érthető tehát, ha egy szimpátiatüntetés a megszorításokra panaszkodó bankárok mellett nem sokakat vinne az utcára az érintetteken kívül. Az elhangzott kritikákra mégis figyelni illene. Nemcsak azért, mert a "csomagot" ért vádak most kevésbé érzelmi töltetűek, mint a bankadóra adott első reakciók - de azért is, mert a racionális banki érvekre egyelőre kevés az ellenérv.

A pénzügyi egyensúly felbomlása a bankokat is sújtja, a kiigazítás tehát a pénzügyi ágazatnak is elemi érdeke. Ezért nem túl nagy ár a bankadót megfizetni, még akkor sem, ha egy ágazatra pusztán a jó jövedelmezősége miatt többletterheket róni valóban különös gondolat. Az "extraprofitot" letörni ugyanis egy versenypiacon - márpedig a bankszektor a maga több mint harminc szereplőjével ilyen - nem az állam feladata, hanem az ügyfeleké, akik, megtehetnék bár, mégsem válogatnak.

Nehezebben megemészthető, amit az OTP vezetője "szabályozói kockázat" alatt érthetett nyilatkozatában: az ad hoc változó üzleti feltételek, amelyeknek már csupán egyetlen eleme a határozottan két évre ígért bankadó nem várt fenntartása. De mindez vállalható, ha van miért. Ám éppen a miért az, amire ma még nincs egyértelmű válasz. Az "aránytalanul a bevételekre koncentráló", vagyis döntően adóemeléssel operáló kiigazítás rontja a versenyképességet, lefékezi az amúgy is egyre szánalmasabban vánszorgó gazdaságot, miközben az államháztartás egyik legnagyobb problémáját, az adóelkerülés "össznépi játékának" felszámolását csak nehezíti, ha el nem lehetetleníti. Az ígért szigor fellazulhat már azelőtt, hogy célt érhetne. Abban pedig egyelőre legfeljebb reménykedni lehet, hogy a "tűzoltást" idővel strukturális változások követik.

Az árat nem csak a bankoknak nehéz megfizetni akkor, ha nem látják, hogy a tőlük várt áldozatoknak meglesz a gyümölcse. A megszorításoknak értelmet adni pedig nem az ő feladatuk.