Tüzet raktak
Péntek délután nem pezseg a Tűzoltó utca. A teraszokról bágyadtan körbetekingetőkön kívül csak néhány cekkeres háziasszony meg kóbor kutya ballag, előbbi hazafelé, utóbbi meg ki tudja, hová, nem épp rohamtempóban. Az unalmat (a foghíjtelkek meg a néhány különleges ház mellett) csak a Thaly Kálmán utca sarkán álldogáló hatalmas épület, az utóbbi egy év alatt magát Budapest egyik legfontosabb kulturális találkozóhelyévé kinövő Tűzraktér töri meg.
A bejáratnál Gergő fogad, a kecske, aki a hétvégi Tanya Fesztivál egyik kulcsfigurája, csakúgy, mint a kis kennelben futkározó csirkék. Nekik nincs nevük. Legyen? - kérdezi az egyik srác, aki a kissé túlpörgött baromfikat próbálja jobb belátásra bírni. Mindegy, mondom, nem a név a lényeg. A lényeg belül van. Jelen esetben is az a kérdés, mit rejt a Tűzraktárként megnyíló, most Tűzraktér név alatt futó, kissé lepattant, indusztriál külsejű hely.
Egy Magyarországon élő francia építész, Etienne Samin ötlete volt, hogy kezdeni kéne valamit a használaton kívüli budapesti épületekkel. Először a Közraktárakkal kezdett foglalkozni, a nyugat-európai squatokhoz hasonlító komplexumban gondolkodott, amelynek tereit maguk a használók alakítanák ki. Amolyan öntevékeny kultúrházat szeretett volna, ahol ufószakkör meg horgászklub helyett mű- és próbatermek, koncertek, színházi előadások oltják a betérők kultúrszomját. A másfélét meg, persze, jó kis bár.
Mikor Samin két évvel ezelőtt megkérdezte Balla Zoltántól, a Tűzraktér egyik "főszervezőjétől", hogy milyen esélyt lát itthon egy hasonló központ kialakítására, ő azt válaszolta: fogalma sincs, csak azt tudja, hogy a kultúrával, művészettel foglalkozó fiatalokban nagyon is működik a saját alkotótér létrehozására irányuló vágy. Csak nehéz összehozni a helyet meg a csapatot.
Elkezdték járni a hivatalokat, hogy megtudják, mi kell a megvalósításhoz, a nyár végére tervezett fesztivál pedig egyre csak tolódott. Már-már úgy tűnt, meglesznek a szükséges engedélyek, mikor az "illetékes hatóság" szólt, hogy minden stornó, az épület életveszélyes.
Az egykor orvosi műszergyárként működő épületre Zuber Balázs, az ős-Tűzraktárt létrehozó csapat egyik tagja hívta fel a többiek figyelmét. Egy portás ült ott akkoriban, őrizte a semmit. Megadta a tulajdonos, Rudas László telefonszámát. Elvitték hozzá a Közraktárakra összeállított anyagot, program- és egyéb terveket, Samin diplomamunkáját, Rudas pedig rábólintott: próbálják meg. Az októberben elkezdett egyeztetések után tavaly június 23-án megnyílt a Tűzraktár.
Az induláshoz szükséges költségeket Gyevi-Bíró Eszter koreográfus alapítványa, a Fun Go 900 ezer forintos vagyonából és a fővárostól akkoriban kapott 800 ezer forintos támogatásból fedezték. A kezdeti "rezsit", a benzin-, telefonköltségeket mindenki saját zsebből fizette. Ma sincs ez másképp: akik valamiféle kulturális terméket hoznak itt össze, rendszerint ingyen, társadalmi munkában, dicsőségért végzik a dolgukat. Az üzemeltető feladatait az Art Sector alapítvány látja el. A ház munkáját kezdettől fogva figyelemmel kíséri és segíti a hasonló szellemiségű szervezeteket, központokat tömörítő Artfactories és a TransEuropeHalles. Tavaly október óta Samin, Gyevi-Bíró Eszter és Zuber Balázs nélkül folytatódik a projekt, a Tár az ő távozásuk után (és miatt) lett Tér. Pénzt különféle pályázatokon tudnak szerezni, fix költségvetés viszont nincs, általában konkrét programokra vagy eszközfejlesztésre kapnak támogatást. A kérdésre, hogy egy állandó dotáció nem veszélyeztetné-e az intézmény függetlenségét, Balla határozott nemmel felel. Ha több helyről várja valaki a pénzt, s nem kényszerül gerincroppantó, tükörhasító kompromisszumokra, független tud maradni, mondja.
Tavaly júniustól októberig (ősszel egy időre a Merlin Színházba költöztek át) mintegy százötven koncertet rendeztek meg a házban. Más intézményeknek ez két-három év alatt (sem) sikerül. Az egyéni és csoportos kiállítások, színielőadások, felolvasások számát Balla hirtelen meg sem tudja mondani, ahogy a műtermet berendező fiatal képzőművészekét sem.
Ahogy csillogó szemmel a célról, egy nagyvárosi alkotóhely, amolyan állandó művésztelep, közösségi gondolkodó-hely kialakításáról beszél, eszembe jut, hogy ez voltaképp a békebeli kávéházak ideája. Lelkesen bólogat. S ha a kispénzű ember nagyon szépen kéri a kultúrára remélhetőleg érzékeny pultosokat, még az is lehet, hogy a korsó sörért vagy a csésze feketéért fizetség gyanánt egy jól sikerült dal, tárca, szonett is megteszi.
Mint a Hadikban.
