Először is, a modern (vagyis a XVIII. század óta tartó) városnövekedés ciklikus jellegű. Városnövekedési és városszétszóródási (szaknyelven: dezurbanizációs) szakaszok váltogatják egymást. Az iparosodás mindenhol városrobbanást eredményezett: a nagyipar városokba települt, oda munkaerőt vonzott (nemcsak az ipari termelés, hanem az ehhez kapcsolódó szállítási, pénzügyi, oktatási stb. szolgáltatások is). Így volt ez a XIX. század elején Angliában vagy hazánkban a XIX-XX. század fordulóján, majd az '50-es, '60-as években. A városrobbanást azután az elővárosi szétszóródás, majd a kisközépvárosi hálózat megerősödése követte. (Angliában az 1930-as, hazánkban az '70-es, '80-as években). A fejlett európai és észak-amerikai országokban ezután a szolgáltató, tudásalapú gazdaság újabb (a korábbinál sokkal enyhébb) városi koncentrációt indított el. A városnövekedés tehát törvényszerűen együtt jár a gazdaság fejlődésének egyes szakaszaival. Az ipari forradalmat követő városrobbanás nem kevés aránytalanságot és társadalmi válsághelyzetet hozott létre a korabeli Angliában is - ahogyan azt, különböző műfajokban, Dickenstől Engelsig sokan megírták.

A XX-XXI. század fordulóján a helyzet sajátos. A világban egyszerre van jelen három városnövelő erő. Az egyik az emelkedő gazdaságok, közöttük kitüntetetten India és Kína iparosodása. Ez a korábbi, európai városrobbanáshoz képest is óriási tömegeket vonz a városokba. A két országban két és fél milliárd ember él; a kínai városokban 550-600 millió! Ez a hatalmas tömeg érthetően hatalmas városokat hoz létre. Másodszor: a legfejlettebb gazdaság is szívesen települ nagyvárosi régiókba, mert sok képzett szakemberre van szüksége és erős a kooperációs igénye is. Európában azonban e folyamat nagyvárosi régiókat, nem pedig megavárosokat hoz létre. A harmadik városnövelő erő a fejlődő országok falusi túlnépesedése, mely anélkül zúdít a városokra bevándorlókat, hogy azok gazdasága igényelné, s foglalkoztatni tudná őket. A mai városnövekedés a globális gazdaság kísérője, s nem valaminő kormányzati tévedés. Az emelkedő gazdaságokban is bekövetkezik majd a dezurbanizációs szakasz.

Európában, így hazánkban egyáltalán nincs szó nagyvárosi robbanásról - ebben Almási téved. Kontinensünkön egyetlen megaváros sincs - a szakirodalom ugyanis a 10 milliónál népesebb városokat nevezi megacitynek. Az Európai Unió agrártámogatása nem függ össze a városba tódulás megakadályozásával: nincs, aki tóduljon. A fejlett európai országokban a lakosság négy százalékának (és hazánkban is csak hat százalékának) jelenti a mezőgazdaság a főfoglalkozást. Amúgy falusi elnéptelenedésről sincs szó: például Franciaországban az 1000 lakosúnál kisebb falvak évi 1,5 százalékos, a nagyvárosok évi 0,4 százalékos népességgyarapodást mutattak 2000 és 2005 között.

Budapestről túlzás olyasmit állítani, hogy "a nagyságrendek elviselhetetlenek", vagy hogy "reggel-este egymillió autós nyomorog a bevezető utakon". Fővárosunk lakossága az elmúlt 25 évben több mint félmillió fővel csökkent (1,7 millióra), hatvan évvel ezelőtt éltek ennyien Budapesten. A budapesti agglomeráció fővároson kívüli településeinek a csecsemőtől az aggastyánig öszszesen nincs egymillió lakosa, nem tudom, kik ülnének az egymillió autóban. Az valóban botrányos, hogy a budapesti városrégió út- és vasúthálózata alig javult - de ez nem Budapest túlnövekedésének következménye.

Magam sok évtizede foglalkozom a területi és települési egyenlőtlenségek törvényszerűségeinek kutatásával. Részt vettem elmaradott régiók, vidéki városok fejlesztési programjainak megfogalmazásában. Ám kormányzati programok csak létező, valóságos feltételekkel rendelkező települések gazdaságát támogathatják vagy külső (pl. közlekedési) feltételeit javíthatják. A hazai városfejlődésnek semmi kapcsolata nincs a megaváros-problémával. Vizsgálódásainkban az érzelmeket alá kell rendelnünk a tényeknek.

A szerző akadémikus, geográfus