Abban egyetértek Schöpflin Györggyel, hogy Izrael jelenleg a régió egyetlen működő szekuláris, liberális demokráciája, és e jellemvonását a sorozatos fegyveres konfliktusok és állandó fenyegetettség körülményei között is képes volt megőrizni. Ezen túlmenően azonban szinte minden ponton vitám van a szerzővel, és meggyőződésem, hogy következtetései a helyzet téves elemzését nyújtják.

A Hezbollah egy iráni támogatást élvező, önálló irányítás alatt álló iszlamista, azon belül siíta katonai szervezet, amelynek elsődleges célkitűzése Izrael megsemmisítése. 2000-2006. között e szervezet zavartalanul építhette katonai és civil infrastruktúráját, illetve nemzetközi kapcsolatait Dél-Libanonban, és a folyamatot sajnos a szír reguláris alakulatok kivonulása sem lassította le. Libanonnak az ENSZ BT vonatkozó határozatában foglalt kötelezettsége lett volna a Hezbollah leszerelése, de ennek a központi kormányzat nem tudott vagy nem akart eleget tenni. Az izraeli katonai lépéseket megelőzően a Hezbollah által többször megkísérelt és egyszer sikeresen végrehajtott fegyveres behatolás és a két katona elrablása azt jelezte, hogy a szervezet immár elég erősnek érezte magát a zsidó állam nyílt provokálására - méghozzá éppen akkor, amikor annak erőit nagyrészt a palesztin konfliktus foglalja le.

Az izraeli válaszlépések célja a Hezbollah meggyengítése illetve kiűzése abból a térségből, ahonnan jelenleg komoly stratégiai fenyegetést jelent az állampolgárok biztonságára.. Ebből a nézőpontból vizsgálva, Izrael most arra tesz kísérletet -természetesen a rendelkezésére álló eszközökkel -, ami Libanon kötelezettsége lett volna az elmúlt években. A beavatkozás nem szolgál területszerzési vagy rendszerváltási célokat, pusztán annyiban irányul Libanon ellen, amennyiben a Hezbollah az ország infrastruktúráját használja.

Izrael cselekedeteit nem a modernitással kapcsolatos elvont fejtegetések, hanem a nemzetbiztonság nagyon is konkrét érdekei diktálták. Regionális hegemónként Izrael úgy ítélte meg, hogy a mostani fenyegetés súlya és mértéke ilyen méretű reakciót tesz indokolttá. A zsidó állam teljes joggal érezhette azt, hogy a dél-libanoni és gázai kivonulással már tett olyan biztonsági engedményeket és politikai gesztusokat, amelyekért cserébe a status quo békés fenntartása elvárható. Nehezen vitatható, hogy a Hezbollah terveiben ez sohasem szerepelt, és Izrael megalapozottan vélte úgy, hogy erre a jövőben sem mutat semmi hajlandóságot. Épp ellenkezőleg, a Hezbollah a válság elmélyítésében érdekelt.

Az ENSZ BT augusztus 11-én elfogadott újabb határozata is alátámasztja Izrael biztonsági aggodalmainak legitimitását, amikor a határövezetben tartózkodó ENSZ-alakulatok (UNIFIL) létszámát és hatáskörét jelentősen megnöveli.

Nagyon nehéz bármilyen kapcsolatot találni a Hezbollah és a modernitás között azon kívül, hogy az modern fegyvereket és harcmodort alkalmaz. Nincsen kétségem afelől, hogy a Hezbollah nem egy modern Libanonért harcol, és meggyőződésem, hogy alkalmatlan arra, hogy bármilyen modern államszervezetbe betagozódjon. Ha van valami akadálya Libanon modernizációjának, az nem Izrael, hanem a Hezbollah. Libanon önálló állami létének kezdeti szakaszában etnikumok, vallások és klánok bonyolult szövetségeként működött, és fennmaradásának egyetlen záloga e megbomlott egyensúly helyreállítása lehet. Az elmúlt hat év ékes bizonyítéka annak, hogy a Hezbollahnak nem érdeke ennek megtörténte, és tudatosan destabilizálja az országot, illetve az egész régiót. A Hezbollah egyáltalán nem akar modern Libanont, erős Libanont pedig csak akkor, ha azt ellenőrzése alá tudja vonni.

Azt is nehéz elképzelni, mi érdeke fűződne Izraelnek ahhoz, hogy minden oldalról premodern, agresszív, vallási vagy nemzeti fanatizmustól fűtött, szegény, instabil társadalommal rendelkező, rosszul kormányzott államok vegyék körül. A zsidó állam sokkal jobban jár azzal, ha modern szomszédokkal élhet békében, mintha a modernitás bármilyen szimpatikus szigeteként kellene folyamatosan küzdenie túléléséért. De azt is látnunk kell, hogy a Hezbollah térnyerése egyáltalán nem a modernizációs folyamat megnyilvánulása, hanem annak a jele, hogy Libanon egyre inkább elveszíteni látszik a modernitáshoz fűződő hagyományos kapcsokat. Következésképpen a Hezbollah gyengítése és még inkább a felszámolása, amely ebben a pillanatban illuzórikusnak tűnik, éppen a modernitásnak adna egy újabb valódi esélyt Libanonban.

A közel-keleti konfliktusnak csak politikai megállapodás vethet véget, háborús győzelem nem. Óriási hiba lenne azonban azt hinnünk, hogy a tárgyalóasztalnál bármilyen formában helye lehet a Hezbollahnak, vagy a tárgyalásokat a Hezbollah által kikényszerített időpontban és keretek között értelmesen le lehetne bonyolítani. A közel-keleti békefolyamatnak valóban óriási szüksége lenne modern, távlatokban gondolkodó arab politikusokra, akikre választóik legitim vezetőként, Izrael pedig partnerként tekinthet. Az is kétségtelen, hogy ilyen személyiségeket csak demokratikus közélet termelhet ki, ezért a demokratizálódás elősegítése a Közel-Kelet tartós stabilizálásának egyetlen járható útja. Azonban a Hezbollah nem demokratikus közösség, sőt bármilyen demokratikus közösség megteremtésének gátja. Nem kizárt, hogy demokratikus választások útján hatalomra kerülhetnének Libanonban, de alighanem ez egyben a demokratikus rendszer végét is jelentené.

Minél rafináltabb bombákat készítenek, minél hatásosabb pamfleteket írnak, minél kifinomultabb tárgyalási készségeket sajátítanak el, minél több nyelvet beszélnek és tudományos fokozatot szereznek tagjai, a jelenlegi Hezbollah annál nagyobb veszélyt jelent a térség békéjének a megteremtésére és a modernizációra. Ha a libanoni központi kormányzat sokáig tűri meg őket területén, egyszer csak arra ébred, hogy ő maga lett megtűrt saját országában. Az elmúlt évtizedek már szolgáltak ilyen tapasztalattal, akár a PFSZ, akár Damaszkusz korábbi befolyására gondolunk. Az ország modernitásának ezek voltak az igazi akadályozói.

Szent-Iványi István