Európai és transzatlanti fejlemények

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy sem a 2007-es francia választások, sem az amerikai adminisztráció 2008-as váltása nem módosítja érdemben - ti. az ilyenkor szokásos gesztusokon és jól időzített bejelentéseken túl - a két ország hagyományos külpolitikai irányait. Hasonlóképpen másodlagosak az alkotmányosnak nevezett új uniós szerződés hányattatásai, a bővítési előremenekülés éppen aktuális üteme, továbbá az óceán túlpartján mutatni kívánt vagy észlelni vélt hangsúlyeltolódásokra építő újabb és újabb transzatlanti kezdeményezések. Ezek ideig-óráig talán figyelemfelkeltő mellékszálak, ám a dolgok lényegi alakulását tekintve cseppet sem mérvadók.

Az európai-amerikai viszony vonatkozásában[1] továbbra is a teljes körű ellenőrzést célzó amerikai, illetve az önálló mozgástér megőrzésére irányuló európai érdekek közötti alapvető, strukturális feszültség marad a meghatározó. Rövid távon nem várható kilépés a jelenlegi patthelyzetből, magyarán hogy az Egyesült Államok már nem tudja megakadályozni, hogy Európa az önállósodás felé mozduljon, mi európaiak pedig még nem vagyunk készek rá, hogy emancipációnkat maradéktalanul végigvigyük.

Ami az uniós tagállamok belső megosztottságát[2] illeti, ennek kapcsán Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök "két filozófia ütközéséről" beszélt. Merthogy az EU-országok nézetei élesen különböznek mind az Egyesült Államokkal fenntartandó partnerség alapját (egyoldalú függőség vagy kölcsönösséget biztosító autonómia), mind pedig az európai integráció tartalmát illetően (szimpla szabadkereskedelmi zóna vagy egyúttal a politikai cselekvés tere és eszköze).

Amíg ezek az alapellentétek fennállnak, addig mindössze két forgatókönyv lehetséges. A legkisebb közös nevező alapján folytatott negatív (politika-leépítő) integráció vagy szuverenitásunk összeurópai eltűnését eredményezi, vagy ezt elkerülendő a nemzetállami keretekhez való visszatérésre ösztönöz. Ami azonban a mai kihívásokkal szemben már édeskevés. Előbb-utóbb tehát minden út az egyetlen megoldás felé vezet: Európát (vagy első lépésként egy szűkebb, "előőrs"[3] jellegű országcsoportot) politikai tartalommal kell feltölteni, hogy képesek legyünk a kifejezetten európai prioritásokat és érdekeket megjeleníteni. Ezt ugyanis helyettünk senki nem fogja megtenni.

Duplán paradox módon a továbblépés kulcsát a legkényesebb terület, a fokozatosan önállósodó uniós védelempolitika[4] jelenti, s az itt körvonalazódó elmozdulásokat - saját, nem is titkolt szándéka ellenében - javarészt éppen az Egyesült Államok ösztönzi. A totális dominancia elérésére irányuló leplezetlen törekvés a többiekben feléleszti a megmaradás ösztönét, a fenyegetettség állandó hangsúlyozása felértékeli az állam és a politikai megfontolások szerepét, a "gazdasági biztonság" nyílt előtérbe helyezése pedig nagyban hozzájárul az erő és a jólét közötti igencsak szoros kapcsolat tudatosulásához.

Ezzel egyidejűleg a biztonsági-védelmi szektorhoz kötődő legkülönbözőbb technológiai, iparfejlesztési, fegyverbeszerzési kérdések fokozatos átpolitizálódása[5] várható. A korábban "túl szakmai" címkével a figyelem homlokterén és a viták kereszttüzén kívül tartható problémacsomagokat a közvélemény és a kommentátorok várhatóan mindinkább azok valós helyi értékén fogják kezelni. A társadalom életfeltételeit és lehetőségeit alakító hatalmi játszmák meghatározó részeként.

Az európai biztonság- és védelempolitika (ESDP) alakulása

Az uniós védelempolitika dinamikájával kapcsolatban érdemes emlékeztetni rá, hogy az ESDP létrehozása a tagállamok Irak körüli csatározásai közepette is teljes gőzzel haladt. Az európai védelempolitika fejlődése egészen egyszerűen elkerülhetetlen. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy ne lehetnének benne megtorpanások, nem annyira konjunkturális okokból, mint inkább azon mély ellentmondások folytán, melyeket ezek esetenként felszínre hozhatnak. Időlegesen, és távlati szempontból alapvetően élénkítő hatással. Lévén, hogy a huszönötös körben történő megtorpanások utat nyithatnak az eltökéltebb országok szűkebb csoportjában végrehajtandó, a többiek számára később húzóerőt jelentő előrelépéseknek.

ESDP vonalon először is számolni kell a szorosan vett védelmi szférán kívüli területek begyűrűzésével. Egyrészt az elméletileg a közös külpolitika alá tartozó kérdések (mint a tömegpusztító fegyverek terjedése elleni fellépés, a közel-keleti konfliktus vagy a kínai fegyverembargó feloldása) ilyen vagy olyan módon bármikor felbukkanhatnak az EU védelmi miniszterek közös fejtörőjeként. Másrészt rendezni kell az ESDP-eszközök Unión belüli alkalmazásának mikéntjét, különös tekintettel a katasztrófa-elhárításra, ami pedig a Bizottság illetékes szerveivel való maximális együttműködést feltételez. Végezetül a társadalmi kohézió stratégiai jelentőségének fokozatos felismerése várható, mindenekelőtt a fogyatékosságaiból (etnikai-vallási törésvonalak, demográfiai feszültségek, szociális elégedetlenség) fakadó biztonsági kockázatok tudatosulása okán.

Az uniós műveletek földrajzi hangsúlyaira vonatkozóan megjegyzendő, hogy az EU az ESDP hatósugarát hivatalosan nem korlátozza, így az globálisnak tekinthető. A fókusz természetesen Európa közvetlen szomszédságára irányul, az elkövetkezendő időszakban pedig várhatóan a Balkán kerül a figyelem homlokterébe. Ezen felül, a történések és kapacitások függvényében változatlanul a Közel-Kelet, Afrika és Kelet-Európa jelenti az uniós védelempolitika első számú potenciális terepét. S persze az ENSZ felkérései, illetve az Egyesült Államok befejezetlen csetepatéi is bárhol, bármikor adhatnak feladatot az EU katonák és rendőrök számára.

Az uniós napirenden szereplő tematikák között hármat kiemelt figyelemmel érdemes követni: a biztonsággal kapcsolatos kutatási programokat, a hírszerzési együttműködés erősítését és - mindenekelőtt - a világűrpolitikát. Ami a kutatás-fejlesztést illeti, a műveleti-technológiai szükségletek együttes meghatározása és közös fegyverprogramok végigvitele továbbra is csak változó geometriájú felállásokban várható. Magyarán azok között, akik hajlandók és képesek ezekben részt venni. Az összuniós kutatási kezdeményezések ugyanakkor növekvő legitimitásra tehetnek szert, amennyiben fokozottan megjelenik majd bennük az európai hadiipari bázis erősítésének és a kettős (civil-katonai) felhasználásban rejlő előnyök kiaknázásának szempontja.

A hírszerzési együttműködés a közös műveletek szaporodásával óhatatlanul előtérbe kerülő terület. Az uniós struktúrák folyamatos fejlődése dacára azonban a "Nagyok" - érthető módon - a belátható jövőben nem fogják legérzékenyebb információikat egy ellenőrizhetetlen huszonötös adatbörzére bocsátani. Ami az Unió hiteles stratégiai szereplővé válása szempontjából döntő fontosságú világűr-politikát[6] illeti, az EU-vezetők diszkréten bár, de napjainkra kénytelenek voltak tudomásul venni a civil és a katonai vetületek összefonódását. Ettől még természetesen a jövőben is éles viták várhatók az olyan konkrét kérdésekről, mint a rakétavédelmi tervek részletei vagy a Galileo navigációs rendszer és a GMES műholdas megfigyelő hálózat katonai alkalmazásának mikéntje. A háttérben pedig folyamatosan ütközik egymással a kizárólag üzleti megfontolásokat szem előtt tartó rövid távú megközelítés és a világűr-politika stratégiai horderejét hangsúlyozó hosszú távú szemlélet.

Tartalmilag ide kapcsolódnak az egyelőre politikai tabuként kezelt, azonban elkerülhetetlen, tehát bármikor reflektorfénybe kerülő kérdéscsoportok. Először is: az önálló európai hadiipari-technológiai bázis védelme és erősítése érdekében bevezetendő európai preferencia kérdése mind nyomatékosabban vetődik majd fel. Dacára az óriási belső ellenkezésnek, és függetlenül az ilyenkor szokásos, eltántorítást célzó külső engedményektől. Az európai preferencia zömében az amerikai gyakorlatot követő konkrét lépéseket jelentene. Mint például a "Buy American" rendelkezéshez hasonló előírások, illetve a stratégiailag kulcsfontosságú ágazatokban működő azon vállalatok beazonosítása, melyeknek biztonsági okokból európai tulajdonban kell maradniuk. Az európai gyártású fegyverek beszerzése egyébiránt a gazdasági és pénzügyi unió (EMU) stabilitási paktumának kiigazításával, vagy a közösségi alapok megfelelő orientálásával is ösztönözhető.

Másodszor: a közös területvédelem dilemmája távolról sem oldódott meg az "alkotmányos" szerződésnek a NATO-garanciánál ugyan erősebb, ám továbbra is igen kétértelmű formuláival. A "közös védelmet" kilátásba helyező 1993-as Maastrichti Szerződés szövegszerűen, a közös EU-műveletek a gyakorlatban, az uniós vezetők fellengzős retorikája pedig szimbolikusan is mind nehezebben halogathatóvá teszi egy valódi kölcsönös védelmi garancia megkötését. Melynek természetesen - akár összuniós, akár kezdetben előőrs formában történjen - a doktrínákban, szervezeti struktúrákban és képességfejlesztésekben is tükröződnie kell.

Harmadszor: a nukleáris elrettentés kérdése ma már egyre inkább egy szőnyeg alatt tartott elefánthoz hasonlít. Bár az ESDP eddigi előrelépéseinek alapfeltétele az a hallgatólagos megállapodás volt, miszerint a francia és brit nukleáris csapásmérő erők témája nem kerül az uniós tárgyalóasztalnak még a közelébe sem, ez azonban kezd erősen túlhaladottá válni. Az időről-időre elindított - a partnerek tesztelése végett a francia atomarzenál európai dimenzióját nyilvánosan hangsúlyozó - párizsi tapogatózásokon túl maguk az események is bármikor az EU-vezetők napirendjének legtetejére lódíthatják a nukleáris dossziét. A katalizátor szerepére bőséges a választék: a rakétavédelmi tervektől kezdve a brit atomerő hamarosan esedékes megújításán, a non-proliferációs megállapodások fogyatékosságain, radioaktív anyagokat használó esetleges terrorista akciókon, katonai baleseteken, az európai csapatokat fenyegető kockázatokon vagy a washingtoni nukleáris doktrína által keltett aggályokon keresztül az Európában tárolt amerikai atomarzenál körüli polémiákig.

Végezetül az EU és a NATO közötti együttműködésről[7] kell szót ejteni, szem előtt tartva, hogy az lényegében a transzatlanti kapcsolat jéghegyének (többé-kevésbé) látható csúcsa csupán. Következésképpen attól a tartós, strukturális feszültségtől terhes, amit a Clinton-féle Nemzetbiztonsági Tanács európai részlegének egykori vezetőjét idézve úgy sommázhatunk, hogy: "napjainkban Európa van felemelkedőben az Egyesült Államok egyetlen komoly vetélytársaként". Jobbára szándéka ellenére, tegyük rögtön hozzá. Amolyan önfenntartási reflexből.

Mindenesetre EU-NATO síkon újra és újra a megoldatlan, és jelen körülmények között megoldhatatlan problémahalmazok ismétlődő előkerülésével számolhatunk. Még akkor is, ha az érdek- és erőviszonyokban tapasztalható átmeneti patthelyzet - bár helyenként gyökeresen ellentétes megfontolásokból, de - ma még együttműködést biztosít. Hosszú távon azonban az óceán két partja közötti partneri kapcsolat egyetlen esélye az egyoldalú európai függőség felszámolása, a transzatlanti viszony szuverén felek közötti kölcsönösségre építése. Minden más út Európa külső hiteltelenedését, belső legitimitásvesztését és - legjobb esetben is - teljes eljelentéktelenedését vonja maga után.

***

A nemzetközi erőviszonyok folyamatban levő átrendeződése, valamint a természeti környezettel és erőforrásokkal kapcsolatos ún. túlélési válságok egyre intenzívebben jelentkező nyomása egészen új perspektívába helyezi az európai biztonságpolitikát. Olyanba, ahol a késlekedés ára immár mind közvetlenebbül érzékelhető. Talán soha nem volt még ennyire időszerű Jean Monnet megállapítása, miszerint: "Csak azon változások között választhatunk, melyekbe belekényszerülünk, vagy amelyeket tudtunk akarni és véghezvinni."

A cikk alapja a szerzőnek a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja 2006. júliusi Hírleveleként megjelent írása. A magyar kül- és biztonságpolitikára vetített következtetéseket is tartalmazó eredeti elemzés a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjánál hozzáférhető: bhkka@hu.inter.net