Mindenekelőtt: nem teszünk különbséget terrorizmus és terrorizmus között. A Hamasz és a Hezbollah Izrael elleni terrorja területszerzésről, -megtartásról szól. Irakban pedig egyfajta polgárháború dúl síiták és szunniták között külső támogatással. Ez a klasszikus háborúk modernizált, terrorral átszőtt változata. Másfajta terrorizmus az amellyel New Yorkban, Madridban, Londonban találkoztunk. Ezeknek nem honvédelem, területszerzés, vallási ellentét a célja és alapja, hanem a l'art pour l'art gyilkolás, annak a beteges vágynak a kiélése, hogy én döntök mások életéről. Ahogy hiba volt a hatvanas-hetvenes években elfogadni az olasz Vörös Brigádok vagy német Vörös Hadsereg Frakció állítását, hogy az elnyomott proletariátust akarják felszabadítani, úgy tévedés hinni abban, hogy az al-Kaida gyilkosai muzulmán hitük védelmében robbantanak. Vezetőik felhasználják a vallást követőik fanatizálására, de céljuk nem Allah győzelemre vitele, hanem a pusztítás.

Az ilyen terrorakciók legveszélyesebb következménye, hogy nő az idegenekkel, kisebbségekkel, bevándorlókkal szembeni gyanakvás, ellenszenv. Ez tovább nehezíti az együttélést Európa multikulturális társadalmaiban. Márpedig többé-kevésbé mindegyik az. Nő a társadalmi feszültség, ami - mint Franciaországban és most Angliában látjuk - a magukat hátrányos helyzetben érzők radikalizálódásához vezethet.

A másik oldalon fokozott biztonsági intézkedésekre számíthatunk, amelyek tovább korlátozzák személyes szabadságunkat, szűkítik megszokott mozgásterünket. Eddig egyfajta fatalizmussal, belátással viselték az emberek ezeket a - sokszor az adatvédők tiltakozása ellenére történő - megszorításokat. De az volt a vélemény, hogy "inkább legyek átvilágított élő, mint adatvédett halott". Attól félek, hogy ez a laza felfogás változóban van. A demokrácia szempontjából veszélyes irányt vesz a gondolkodás. A londoni merénylet terveinek első nyomai Pakisztánból származnak. A The Nation nevű pakisztáni lap szerint az ottani rendőrség letartóztatott terroristákból "csikarta ki" a terveket, és továbbította Londonba. El lehet képzelni, mit jelent a "kicsikarás" szó. Márpedig a demokratikus országok törvényei tiltják a kínzással "kicsikart" vallomások bírósági felhasználását. A The Times szerint az angol hatóságok azt tették, amit tíz megkérdezettből tízen tettek volna: nem értékelték a "kicsikarás" szót, hanem letartóztatták a terroristákat és ezzel megakadályozták minden idők egyik legvéresebb merényletét, megmentették ezrek életét. Mit jelenthet ez? Netán azt, hogy bizonyos esetekben mégiscsak megengedhető demokratikus társadalmakban is a kínzás, használhatók az így "kicsikart" adatok? A kérdés körül nagy a hallgatás. Csak a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőségi cikke foglal állást nagyon óvatosan: "Öngyilkosság a »saját értékek« tiszteletben tartásának jelszavával és fehérnek képzelt mellénnyel elsüllyedni a fanatizmus és gyilkolási vágy mocsarában (...) Aki el akarja hárítani a terror veszélyét, arra van kárhoztatva, hogy ne mindig erkölcsileg felemelő módszerekhez folyamodjon".

Én még nem találkoztam olyannal, aki azt mondta volna, hogy a demokratikus értékek nevében hagyni kellett volna futni a londoni terroristákat. Remélem, rossz társaságba járok.

A szerző újságíró