A rendszerváltozás időszakában - 1989-92-ben - a nemzetközi közvélemény és a hatalmi központok nemcsak a belpolitikai szenzációk miatt figyeltek Magyarországra, a magyar külpolitika is kitűnt aktivitásával, "sikerágazat"-nak minősítették. Mi maradt ebből mára? Szürke beolvadás egy alig érzékelhető összeurópai külpolitikába, reménytelen kísérlet: egyszerre felelni meg minden hatalmi központnak, hallgatás a Balkán jövőjével kapcsolatos nemzetközi tervek ügyében, a szomszédságban erősödő magyarellenes nacionalizmusok békítgetése, az összmagyar kapcsolatok intézményeinek felszámolása.

A sajtóban a magyar külpolitikáról az elmúlt hetekben kibontakozó vita is jelzi, hogy sokkal jobban kell élni az integrációs intézmények kínálta előnyökkel. Valóban szükség van új területek, új irányok feltárására, új országok kultiválására is, de nem azért indokolt új külpolitikai stratégiát gyártani, mert a korábbi hármas cél "lejárt" (Eörsi Mátyás: Érdekek vagy értékek, április 29.), eredményesen teljesült (Gyurcsány). Az EU és a NATO hozadéka ne csak néhány túlfizetett állás legyen, hanem fórum érdekeink érvényesítésére, többek között azon a másik két területen, ahol távolról sincs minden rendben: az egymástól elválaszthatatlan szomszédsági és kisebbségvédelmi politikában, a nemzetpolitikában.

"Egy külügyminiszternek az a legfontosabb feladata, hogy egy bizonyos nemzet és ország érdekeit, lehetőségeit és erényeit a lehető legjobban érvényesítse, avagy menedzselje. Súrlódásoktól teljesen mentesen pedig (bármennyire is ügyes diplomata valaki) nem lehet komoly hasznot hozó eredményeket elérni. Az az ország pedig, amely mindenre fejet hajt, háttérbe húzódik, és kizárólag egy bürokratikus 'missziót' tölt be - s az többnyire arról szól, hogyan feleljen meg adott esetben az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, Brüsszelnek, vagy éppen a környező országoknak -, az semmiképpen sem lehet sikeres a nagypolitikában. Hiszen pontosan az a feladat, hogy sikereket kell kicsikarni egy adott nemzet számára, még ha sokszor az mások érdekeivel ütközik is. (...) Sohasem az szerez előnyös pozíciókat, aki feltett kézzel vág neki a problémáknak, hanem az, aki eléggé tudatos, akaratos, és rendelkezik az egészséges határokon belül működő agresszivitással." Egy tapasztalt, de itthon alig ismert délvidéki magyar újságíró, Talpai Lóránt írta a Szabadkán megjelenő Magyar Szó 2006. június 16-i számában a fenti kézenfekvő, de a mai magyar kormány által látható módon nem vallott mondatokat.

Aligha lehet csupán belpolitikai indíttatású túlzásnak tekinteni Orbán Viktor Tusnádfürdőn elhangzott szavait a Kárpát-medencei magyarokat fenyegető jelenségekről. Az etnikai arányok megváltoztatására, a magyar tömbök feltörésére és a szórványok asszimilálására törekvő állami politika előtt nem szabad behunyni a szemünket. A (még) többségben magyarok által lakott területek hátrányos gazdasági megkülönböztetése, a különféle megfélemlítési hullámok, az igazságszolgáltatás részrehajló működése, valamint a magyar oktatási és kulturális intézmények elégtelen támogatása vitathatatlan tény. Szlovákiában és Romániában hozott ugyan némi javulást a magyar pártok kormányzati szerepvállalása, de látjuk, hogy intézményes és törvényes garanciák, decentralizált önkormányzat nélkül minden múlékony, visszavonható. Mindebből a kormányzat - állítólag - azt a következtetést vonta le, hogy mivel eredményt e téren nem lehet elérni, nem is kell a témát erőltetni, itthon úgyis csak kevés embert érdekel, szavazatokat pedig inkább a szomszédokat békítgető politikával lehet nyerni.

Valóban, pusztán a mégoly jogos sérelmek emlegetésével, hangos retorikával semmire sem megyünk, sajnos azonban a mosolydiplomácia, a gesztusok sem hozták a remélt eredményt, sőt egyes politikusok agresszív hajlamai csak erősödtek a szomszédos országokban.

Várhatunk valamit a külföldtől, a nemzetközi fórumoktól? Ott valóban kevesen értik a nemzeti kisebbségek problémáját. Az átlagember azonosítja a nemzetet az állammal (még itthon is, így lesz a székelyből román -, ha Magyarországra jön), kisebbség alatt vagy bevándorlót ért (mint az arabok, törökök, kurdok Nyugat-Európában), vagy különleges társadalmi csoportokat, mint a romáké vagy Amerikában a feketéké, esetleg a homoszexuálisoké. Még aki megérti, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki átment egy határon, vagy hogy valakin átment egy határ, az is a többségi nemzethez történő asszimilációt tartja természetesnek és kívánatosnak, csak integrációnak nevezi a beolvadást. A téma felvetését, az ügyben történő lobbizást ma azért nem kedvelik a kormányok, mert destabilizáló, konfliktust gerjesztő hatásúnak tartják. Mégsem adhatjuk fel azt a törekvést, hogy ez a felfogás megváltozzék, hogy az olyan pozitív példák, mint Dél-Tirol autonómiája, a skót és a walesi "devolúció", a spanyolországi föderalizmus vagy a svájci kantonrendszer meggyőzze a világot a kollektív kisebbségi jogok szükségességéről. Arról, amit a szlovákiai magyarok mártír-politikusa, Esterházy János közel hetven éve így fogalmazott meg: "Az igazságos nemzetiségi politika sokkal nagyobb biztonsági koefficiens, mint sok-sok írott törvény, biztosabb minden Maginot-vonalnál, mert semmi sem erősít meg egy államot jobban, midőn abban nemcsak a többségi, de a kisebbségi állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat." A nemzetközi válságok tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a többnemzetiségű államok problémájának egyetlen elfogadható megoldása a kölcsönös türelem, lemondani a kisebbségek asszimilálásának vagy más módon történő eltüntetésének szándékáról. Hogy a teljes helyi demokrácia, tehát a területi és személyi alapú autonómia jelenti a különféle nyelvű, vallású és tudatú emberek együttélésének legjobb keretét - nemcsak Európában, de Ázsiában is.

Mindezt ma számos intézményben belülről, tagként, szövetségesként mondhatjuk el. Ez meg is történik az Európai Parlamentben, de a kormányközi fórumokon - úgy tűnik - nem, márpedig Magyarország helyett más nem fogja felkarolni az ügyet. Pozíciónkat erősíthetjük, ha barátokat, támogatókat tudunk felsorakoztatni érveink mellett, és számos partnerünk ehhez megnyerhető - még az Egyesült Államok is. Ha gazdaságunk erősebb lenne, ha szomszédainknak anyagi érdekük lenne jó viszonyt ápolni Magyarországgal, úgy mindenki jobban figyelne érveinkre. És volna még egy alapfeltétel: belső egyetértés nemcsak ezekben a jogos és mérsékelt célokban, de kifelé történő képviseletükben is. Ennek kezdeményezése a mindenkori kormány feladata, amiben az okos (és hazafias) ellenzék csak partner lehet.

A magyarság szétszóratásából is lehet előnyt kovácsolni. Három szomszédos országban az ott élő magyarság komoly politikai tényező. A magyar pártok mindenütt a demokrácia, a jogállamiság és a nemzetközi normák következetes szószólói. Nyugat-Európától Amerikán át Ausztráliáig az egyetemeken, a gazdaságban és a tudományban, de a kormányhivatalokban is vannak tekintélyes és megbecsült magyarok, magyar származásúak, akik kérés nélkül is támogatnak minden jó magyar ügyet, de szervezetten, összehangolva sokkal eredményesebbek lehetnek. Az Antall- és Horn-kormány ilyen törekvései a 2002-es kormányváltás után teljesen megszűntek, s ezt a Magyar Állandó Értekezletnek és a Határon Túli Magyarok Hivatalának felszámolása betetőzi. Magyarország ma önmagát gyöngíti azzal, hogy - ellentétben a nemzetközi gyakorlattal - külföldön tartózkodó állampolgárait továbbra is igyekszik kizárni szavazati joguk gyakorlásából, attól pedig elzárkózik, hogy a Kárpát-medence minden magyarja visszaszerezhesse felmenői magyar állampolgárságát.

Alapvető nemzeti érdekünk, amit a magyar külpolitikának szolgálnia kell: a Kárpát-medencében, ősi szállásterületén ma már nyolc országban élő magyarság fennmaradása és boldogulása. Azaz, hogy minél jobb gazdasági, környezeti, egészségi és műveltségi helyzetben élje történelme második évezredét. Csak ez lehet egy új külpolitikai stratégia egyetlen prioritása.

A szerző külügyminiszter (1990-1994),
nagykövet az Egyesült Államokban (1998-2002)